Ha olyan ember vagy, aki egyedül nem érzi jól magát, egyedül nem boldog...de igazából akkor sem ha kapcsolatban vagy. Nem érzed elég erősnek magad ahhoz, hogy egyedül is megállj a lábadon? Létszükséglet egy kapcsolat megléte, életfontosságú, hogy legyen partnered?

 Egyedül gyengének érzed magad, egyedül félsz, egyedül szorongásra vagy hajlamos? 

  Ha ezekre a kérdésekre igen a válasz, akkor alacsony az önértékelésed és nem becsülöd magad eléggé...

Félsz a magánytól, félsz az egyedül is kiválóan eltölthető, megélhető időtől, félsz, hogy elhagynak, félsz, hogy újra csalódnod kell valakiben?

  Akkor, igazából nem is szerelem az amit érzel a másik iránt, nem a szíved, hanem a szükség vezérel egy kapcsolatba.

 Létszükséglet, hogy legyen mindig valaki.

  Ha olyan kapcsolatra vágysz mint a szülő és kisgyerek kapcsolata, ha folyamatos megerősítésre, pozitív visszajelzésre, fokozott figyelemre, gondoskodásra, megkülönböztetett bánásmódra, extra biztonságos légkörre vágysz és mindezeket mástól teszed függővé, akkor magadat tőle tetted függővé.

 Nem teszel mást, mindig rohansz hozzá, mindig csak vele akarsz lenni, csak akkor vagy jól ha együtt vagytok, ilyenkor nem történik más,

   csak futsz utána, egy újabb adagodért.

Csak utána leszel újra jól, amikor kifejtette a kellő hatást és te elkábulsz, lebegsz mint a drogosok egy dzsointtól...

 De ez nem szerelem, nem is ragaszkodás, csak fóbiás félelemtől vezérelt kapaszkodás, nehogy magadra maradj, nehogy ne legyen több adag...

 Még akkor is képes vagy maradni egy kapcsolatban, amikor az már nem hoz számodra elég örömöt, sőt akkor is ha egyáltalán nem. Akkor is maradsz, amikor egyik megaláztatás ér a másik után, nem kapsz szeretetet, nem kapsz megbecsülést, hiszen csak szánalomra méltó vagy, apró szeretetmorzsákat rágcsálva telik az életed... és már le is térdelsz előtte egy újabb adagért...

  Megalázod magad, a kevés önbizalmad sincs már meg...már csak azt látod magad előtt amire vágysz.

  Csak egy kis szeretetre vágysz, csak egy kis megbecsülést szeretnél kiharcolni, csak egy csókot szeretnél kapni...de ez nem több

csak futás utána, egy újabb adagért.

  Szinte természetes következmény, hogy előbb-utóbb belefáradnak a cipelésedbe, a sajnálatodba és ha szerettek is valamikor, szakítani fognak veled...

  Te pedig még jobban összetörsz, hiszen az hagyott el, akire te mindened feltetted, mindened odaadtad, ami nem volt már több, csak a könyörgésed.

 Nem tudsz mást csinálni, nincs másra erőd...már futni sem tudsz...sőt lépni sem...előtte fekszel, már valódi fizikai fájdalmaid vannak a hiánytól, de hajt hozzá a hiány, a támogatásra vágyakozás...

Már nem futsz utána...ott fekszel előtte, saját romjaid által betemetve...nincs sem erőd, sem akaratod, sem értéked, már csak könyöradományokból tartod fenn magad...

Ha pedig odavetnek eléd egy adagot, akkor már semmi bajod, szépnek hiszed az életet...de csak addig, amíg ott van, amíg szoríthatod a kezét...

Ha csak annyit tudsz mondani, amikor el akarnak hagyni, hogy " ne menj el, mert szükségem van rád"...már véget is vetettél neki...

  Ne akard maradásra késztetni csak azért, hogy legyen kinek könyörögni, hogy legyen ki előtt megalázkodva hason csúszni, hogy dobjon meg egy újabb adaggal...

   Ha nem állsz fel, ha nem fordítasz hátat a régi és gyenge önmagadnak, akkor kapcsolatfüggő vagy...minden boldogságot, minden örömöd a másik féltől teszed függővé.

  Így soha nem fogsz boldog és szeretettel teli életet élni, mert semmi egyebet nem csinálsz...csak ott lihegsz a nyomában...csak könyörögsz, és

csak futsz utána, egy újabb adagért.

  Amikor nagyon magad alatt mert éppen valaki elhagyott és magával vitte az önbecsülésed, amit önként és dalolva adtál oda, amikor magaddal csak annyit foglalkozol, hogy sajnálkozva, sóhajtozva nézed a tükörképed...

Akkor lépj szintet!

  Amikor nem érzed magad se szépnek, se jónak, se értékesnek, se megbecsülhetőnek...

Akkor lépj szintet!

  Amikor nincs benned semmi szerethető, még te magad is csak szánalommal nézel magadra...

Akkor lépj szintet!

  Amikor nincs helyed se élők, se holtak közt...

Akkor lépj szintet!

  Amikor belezuhantál vagy belelöktek egy feneketlen szakadékba...

Akkor lépj szintet!

  Amikor semmi olyan nem történik veled, amit boldogságnak éreznél...

Akkor lépj szintet!

  Amikor nem látod az utad, mert homályba burkolózik előled...

Akkor lépj szintet!

  Amikor fáj az élet, amikor görcsbe rándul a gyomrod, mert eszedbe jutott valaki...

Akkor lépj szintet!

  Amikor előtted áll egy létra és nem látod a végét, mert szédítő magasságokba visz...

Akkor lépj szintet!

  Ha ott hagytak az út szélén, az árokparton a csalánban...

Akkor lépj szintet!

  Amikor a dohos pincében, korhadó faládák között ébredsz...

Akkor lépj szintet!

  Amikor nincs tovább repülés, amikor szárnyaszegetten földre zuhansz...

Akkor lépj szintet!

Ne maradj ott, ahova löktek, ne maradj ott ahova zuhantál, ne maradj ott ahol nem jó, nem maradj ott ahol nem értékelnek, ne maradj ott ami neked nem megfelelő, ami neked méltatlan és lealacsonyító!

Lépj túl rajta, lépj szintet, mindig csak eggyel feljebb és csak feljebb!

 Ma már csak romantikus filmekbe illő az a jelenet, hogy az egyik félnek örök várakozásban telnek a napjai, örök vágyakozással telnek az estéi...

 Vár a másik döntésére, álmatlanul forgolódik, hogy holnap vajon milyen nap lesz, örök aggódás az élete, örök rettegés minden napja.

 Várja, hogy a másik (legtöbbször férfi) miként fog dönteni kettejük további sorsának alakulásáról.

 Megkéri-e végre a kezét, akar-e összeköltözni, akar-e egyáltalán annál többet, mint a heti pár találkozás, pár közös kirándulás, esetleg közös nyaralás?

 Sok ember, sok esetben előbbre tartja a személyes karrierjét, fontosabb, hogy megdönthetetlen egzisztenciát építsen ki, mit azt, hogy belevesse magát a szerelembe és a boldogságba, ami hozhat ugyan nehézségeket és anyagi elbizonytalanodást, de azokat közös erővel, közös hittel minden bizonnyal meglehetne oldani.

 Van valakije, de mégsem.

 A várakozó fél hisz benne, hogy együtt minden jó lesz és szép, bízik benne, hogy együttes erővel minden falat megfognak tudni mozgatni azért, hogy ne állhasson semmi a boldogságuk útjába.

 Az aki pedig ígérget, hogy majd talán jövőre vagy azután megkapja azt a tuti pozíciót és akkor már minden sínen lesz, minden ok lesz és majd akkor talán összebútorozhatnak, de addig semmiképpen nem.

 Aki várat, az abszolút nem bízik se magában, se a társában, nem hisz a kapcsolatuk erejében, így ő maga lesz az, aki kimondja a halálos ítéletet felettük. Nem biztos, hogy direkt, de az örök várakozással elfecsérli a másik és kettejük idejét. Miközben anyagi javak után futkos és csak a szamárlétra következő fokát látja, úgy elröppennek az évek, hogy észre sem veszi.

 Hiába vagyunk hősiesen odaadóak és önfeláldozóak, hiába várjuk a határidőt úgy mint a messiást vagy mint jeges tél közepén a tavaszt, hiába fecséreljük a drága időnket. Ő ma is, holnap is, jövőre is váratni fog.

 Persze, van amikor nagyon is indokolt várni valakire, érdemes időt, energiát fordítani a kapcsolatba, azonban tisztán kell látni és meg kell találni azt a pontot, ahonnan már nem várunk senkire és semmire!

 Valakinek a támogatása nem azt jelenti, hogy csak rá fordítjuk minden figyelmünket, hogy az ő karrierje miatt feláldozzuk a saját boldogságunkat. A két emberről egyformán kell szólnia a történetnek, mindenki vágyait figyelembe kell venni ahhoz, hogy működjön és hosszú ideig fennmaradhasson a kapcsolat.

 Ha valakinek fontosabb az egyéni érdeke, mint a kapcsolatuk jelene és jövője, akkor nem érdemes várni, nem szabad rá több időt fecsérelni.

 Ha úgy érezzük, hogy a másik nélkül jobb lenne az életünk és úgy érezzük, hogy a mostani kapcsolat nem boldogító, akkor tovább kell lépni. Nem cserbe hagyás, nem becsapás ez, csak egy reális látásmód, amiben felismerjük, hogy ebben a kapcsolatban nincs semmi éltető erő, nem két emberről szól.

 Hiába is hangoztatja a várakoztató fél, hogy ő bizony szerette és mindent megtett és meg fog tenni értük..nincs igaza, magával volt elfoglalva és nem a kettejük életével.

 Nem azért vagyunk, leszünk társai valakinek, hogy megvárjuk amíg megfelelő lesz a párkapcsolatra, nem azért van párunk, hogy egyfolytában az ő igényeit lessük, nem azért van mellettünk valaki, hogy legyen kire várni.

 Egyenlő felekként kell élni a kapcsolatban!

 Ha csak halogatja, elhalasztja az előbbre jutást és mindent csak később és még később szeretne, akkor ezután is fog kifogásokat találni, amikre ráfoghatja, hogy miért majd és miért nem most...

Mindig lehetnek nehézségek, ha minden kapcsolat megszakadt volna azok miatt, akkor ma a Földön 6 milliárd egyedülálló ember élne.

 Mindig lehet kifogásokat találni...

De nem vagyunk kötelesek megvárni és közben teljes lelki bizonytalanságban él, mert csak vár, mert csak váratják.

Bízzunk, higgyünk egymásban!

Csak úgy lehet együtt maradni!

 Ha ő nem tud dönteni, akkor dönts helyette te magad!

Végül is a te életedről neked kell döntened!

Mi történik amikor egyedül maradunk az űr közepén?

Mi lesz velünk, amikor egyedül kell felállnunk?

Milyen irányban induljunk el, amikor egyedül maradunk egy félig megtett úton?

Miként vágjunk neki, amikor onnan tovább kell mennünk, mert ott maradni felelőtlenség és felesleges időpocsékolás?

Nehéz és fájó időszak az, amikor a fenti kérdésekre keressük a válaszokat.

Nehéz, mert az, aki elemi,alapvető része volt az életünknek, már nincs mellettünk, nincs velünk...nincs ki szeressen, nincs ki biztasson, nincs ki öleljen, nincs ki csókoljon...

Nehéz elengedni, nehéz elfogadni, nehéz megérteni, hogy miért arra és miért nem erre.

Tulajdonképpen mi is történt?

Semmi különös, csak gyökeres, 180 fokos fordulatot tesz az életünk...

Semmi különös, csak amilyen volt, nem lesz már olyan, teljes mértékben megváltoztak a körülményeink, amik között addig éltünk.

Az ami és aki biztos volt, illetve annak hittük, nincs többé velünk.

Joggal érezzük és igaz is, hogy

Semmi sem lesz olyan, mint akkor, mint vele.

Nem lesz olyan, mert úgy, ahogy őt szeretted, mást nem tudsz, mást nem lehet.

Nem lesz olyan, mert úgy, ahogy ő csókolt, más nem tud, más nem teheti.

Nem lesz olyan, mert az ölelélése, senki máséval, még csak össze sem hasonlítható.

Semmi sem lesz olyan, mert semmi sem olyan már mint akkor, minden megváltozott.

Más a kísérőnk, más a szeretőnk (a szó szoros értelmében), más az aki ölel, más az, aki csókol.

Semmi nem is lehet olyan, mert ő úgy tudott, mert őt úgy tudtad szeretni, ahogy az újat nem fogod, mert más lesz az, ami kiváltja belőled a szeretetet, máshogy ébreszti fel benned a vágyat, más az öle, más a térde, más a ruhatára, minden más, minden megváltozott.

Megviselik az embert a változások, nehezen tud utat engedni az újaknak, nehezen tud együtt változni a körülményekkel.

Hatalmas stressz éri, mert befészkelte magát egy biztosnak vélt lakba, ami egyszer csak eltűnt a feje fölül, és hajléktalanként bolyong az utcákon, nem találja a helyét az új világban, ahol minden és mindenki idegen.

Mi döntjük el, hogy miként viszonyulunk a változásokhoz.

Mi választjuk ki azt az időt amit akklimatizálódással töltünk.

Mi döntjük el, hogy derékban ketté törünk, mert ellenállunk a változás viharainak, vagy rugalmasan, engedékenyen állunk helyt és meghajlunk előttük.

Azt mindenki tudja, hogy

  Semmi sem lesz olyan, mint akkor, mint vele!

De nem is lehet, de ne is legyen!

Őt sem lehetett úgy szeretni, mint az előtte lévőt vagy lévőket, ő is egy változás, egy viharos erejű körülmény változás után került az életedbe, ő is valaki vagy valami után következett.

Akkor sem törtél ketté, mert engedted, hogy tudj változni, hogy életben tudj maradni a megváltozott körülmények között is.

Átalakulni nem kell, nem is szabad, de el kell fogadni, hogy csak a változás az, ami örök, semmi sem állandó.

Olyan már nem lesz...lesz másmilyen.

Az ami volt, az akkor volt...lesz máskor és máshogy.

Vele csak volt...lehet még mással.

Csak engedni kell, hogy megváltozzunk, hogy máshoz is tudjunk idomulni.

Semmi sem lesz olyan, mint akkor, mint vele!

Ne is hasonlítgassunk senkit és semmit a múlthoz! Az csak helyben járást eredményez, és előbb-utóbb a helyzetben ragadást tudja felmutatni.

Semmi sem örök, semmi sem lesz olyan!

  Ha engedünk a változásnak, akkor mi magunk örök és rendíthetetlen darabjai leszünk az életünknek, mert tudjuk, hogy mikor és mennyire kell alkalmazkodnunk, mikor és mennyire kell engednünk.

Nem kell félni, nem fogunk megsemmisülni, nem fogunk elveszni, nem fogunk belepusztulni.

Nem történik semmi különös.

Csak minden más lesz, más mint akkor, más mint vele!

Sok ember képzeli el, hogy majd eljön az az idő, amikor boldog párkapcsolatban fog élni...

Csak várja, hogy eljöjjön a szőke herceg fehér lovon...vagy éppen a királylány fog bekopogtatni az ajtón.

Sok ember túl van mindenféle, több vagy kevesebb boldogságot nyújtó kapcsolaton, de olyan is akad, ami se boldog, se örömteli nem volt...

Ha pedig egy olyan kapcsolatban volt részünk, ami csak fájdalmat, csalódást és könnyeket szült, akkor nem igazán hiszünk, bízunk abban, hogy lesz még olyan is, amiben újra boldogok leszünk.

 Normális reakció egy csalódás után behúzódni a falaink mögé, szükséges magunkba fordulni és bezárkózni...de még a redőnyt is leengedni, hogy egy ideig, senki és semmi nem férhessen hozzánk...ilyenkor kerülnek leplek a tükrökre, hogy semmi fény, semmi pompa ne legyen a házban, hiszen gyászolunk.

 Szomorú, könnyekkel teli időszak az amit így egyedül töltünk, de ez mindenképpen szükséges folyamat ahhoz, hogy értékelni tudjuk és megvizsgálhassuk azt a kapcsolatot, aminek épp, hogy csak vége lett.

  Ki kell tölteni a gyászévet, ami valakinek rövidebb, valakinek hosszabb, attól függően, hogy mennyire kötődött ahhoz, aki elment, aki továbblépett.

 Ez alatt az idő alatt nem ajánlott ismerkedni, hiszen még nem vagyunk túl az előzőn, még nagyon is jelenidejű az érzés, amit kiváltott és itt hagyott.

  Túl sokáig viszont nem szabad benne maradni a gyászban, túl sokáig nem emészthetjük magunkat, bánatunk nem tarthat örökké.

Ha benne ragadunk a gyászban, ha túl sokáig bújunk el a várunkba, akkor börtönben letöltendő büntetésre ítéljük magunkat. Nem zárkózhatunk be örökké oda, ahol ugyan biztonságos és ahol kisírjuk magunkból a bánatunkat, de mégiscsak börtön az ahol vagyunk.

 Ha nem engedjük el azt, akit el kell engedni, akkor túl sok energiánkat emészti fel, túl sok időnket veszi el és megfoszthatjuk magunkat attól, hogy újra szabadon éljünk.

   A börtönöd ablakába soha nem süt be a nap, soha nem nyílnak virágok, soha nem díszíted fel úgy, hogy az ne az elmúlásra, ne a rabságra emlékeztessen!

  A börtönöd ablakába soha nem teszel cifra, vidám hangulatot árasztó függönyöket, helyettük csak durva, fekete vászondrapéria van, ami nem engedi be a napfényt, nem engedi be a vidámságot.

  A börtönöd ablakába soha nem könyökölsz ki és soha nem gyönyörködsz a ház előtt álló fában, soha nem hallod meg a madarakat, pedig neked énekelnek minden hajnalban, hogy ébredj fel a Csipkerózsika álmodból!

  A börtönöd, ahova te zártad be saját magadat, nem telik meg élettel, sivár falak azok, amik között tengeted az életed, ami nem is élet, csak vegetálás.

A börtön nem egészséges élettér, nem jövőt építő hely, hanem egy büntető intézmény...soha nem élhetsz benne úgy, ahogy az emberhez méltó lenne.

  Ha gyászolsz, mert egyedül maradtál, akkor sírj, dühöngj, verd a fejed a falba az miatt, hogy elbánt veled a sors, de ne tartson egy perccel, egy nappal sem tovább mint, ami szükséges! Ha elfogytak a könnyeid, ha elfogytak az érveid, akkor vedd le a tükrökről a leplet, dobd el a bakacsin drapériákat és vedd elő a virágosat, vedd elő a szekrény mélyéről színes ruháid, vedd elő a vidámabbik, élettel teli énedet, az adja vissza az életed!

 A börtönöd ablakába rakj virágládát, ültesd tele szebbnél-szebb virágokkal, szeresd, gondoz, ápold, óvd őket a bajtól és a bánatod egyre kisebb és gyengébb lesz!

 Vigyél fényt, boldogságot az életteredbe, vigyél vidámságot az életedbe!

 Nem élhetsz örökké úgy mint egy életfogytig rabságra ítélt! Nem büntetés az életed, ne is érezd, ne is kezeld úgy!

 A boldogságot, az örömöt meg kell látni, meg kell ragadni, segíts neki, hogy közelebb jöhessen!

 Ha nem nyitod ki az ablakod, akkor egyre állottabb lesz a levegő, amit belélegzel, így egyre jobban búskomor leszel.

 Nem élheted úgy az életed, hogy börtönben töltöd az idődet, ami napról-napra egyre kevesebb lesz!

 Ne büntesd magad, ne ítéld magad örök magányra, örök bánatra!

Találd meg mindazt a szépséget, mindazt az örömöt, ami ott van az ablakodon kívül!

A börtönöd ablakába,magától nem fog besütni a nap, neked kell letépned a gyász színeit, neked kell újra az életet választanod, neked kell újra beengedni az örömöt!

Válaszd a szabadságot, nyisd ki azt az ablakot, szereld le a rácsokat és szívd be a tiszta levegőt, amiben ott van minden, ami a jövődhöz kell!

Ne élj a rácsaid mögött, amik biztonságosak...de csak

a börtönöd ablakába valók!

Gyerekkorunkban sokszor játszottuk, faleveleket, virágokat tépkedve, hogy szeret, nem szeret...

Persze, arra ügyeltünk, hogy főleg akáccal, vagy diófával játsszunk, nehogy véletlenül párosan legyenek a levelek vagy a szirmok.

Azt játszottuk, mintha a sors keze irányítaná as eseményeket, de legfőképpen mintha a gyerekkori szerelemmel szeretett kislány érzéseit küldené felénk, amikor kijött, hogy szeret.

Ez a játék gyakorlatilag azt jelenti, hogy más kezébe adjuk a döntést, tőle függ a jókedvünk, de azért "titokban" teszünk mi magunk is lépéseket azért, hogy megvalósuljon (páratlan levelek).

  Ugyanezt felnőtt korba lépve is sokat játsszuk, csak már élesben.

Amikor nem tudunk dönteni, vagy amikor várunk a másikra, hogy döntsön végre a sorsunk felett.

  Sokan gyötrődhetnek, sokan várnak a másik döntésére, lépésére...és közben csak várnak. Várják, hogy jöjjön, várják, hogy döntsön, várják, hogy tegye meg végre azt a lépést.

 Sokan beleléphetnek abba a csapdába, hogy egy nem független személy vált ki érzelmeket, ébreszt szerelmet. Igaz, hogy a legtöbb ember nem kezdeményez kapcsolatot, olyan emberrel, aki párkapcsolatban él, de ha ő az aki ismerkedni kezd, akkor előbb-utóbb kialakulhat kapcsolat is ha mindenki megteszi a megtenni valót.

 A baj akkor kezdődik, ha a foglalt személy csak addig aktív a kezdeményezés terén, amíg eléri azt, hogy beleszeressenek. Kezdetben minden megy a maga rendjén, hatalmas, éjszakába nyúló beszélgetések során megismerik egymást, legalábbis majdnem. Egymás értékét növeli, hogy valódi testi kontaktusra sokáig nem kerül sor, így a kíváncsiság és a vágy is egyre csak fokozódik...

Tudja mindkét fél, hogy "tilos játékot" folytatnak, tudják jól, hogy játszanak a tűzzel és, hogy meg is égethetik magukat, de mégis folytatják. De azért megszólal a lelkiismeret is és arra hallgatva szakítanak. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor, így már nem is érzik a súlyát, a jelentőségét. Szakítanak, és pár nap múlva már folytatják is...

 Ez többször is megtörténik...

Azokban a napokban, amikor nincsenek egymással, csak vár...csak vár és őrlődik, hogy szeretik vagy nem szeretik.

Aki nem képes dönteni arról, hogy méltó-e neki egy ilyen kapcsolat, az teljes mértékben a másik kezébe adja az irányítást, így attól teszi függővé, hogy mi lesz ezután.

Nem jó állapot ez, mert az aki kapcsolatban van, nem sieti el a döntést...nem rohan azzal, hogy elhatározza magát, hogy kivel folytassa... Nem siet ott hagyni a biztos hátteret, az otthon melegét, nem siet ott hagyni az együtt létrehozott egzisztenciát...így váratja az, aki tépkedi, számolgatja a leveleket...közben mondogatja, szinte mantrázza, hogy

Szeret, nem szeret?!

Egyfolytában azon agyal, hogy őt választja-e, vele akarja-e folytatni.

Ha pedig nem akkor miért nem, és akkor ez végleges-e...gondol-e rá eleget?

Szátagyalja az ember magát...

Ha a másikra félre bízzuk a döntést, akkor szabjunk meg rövid, naptári egységhez köthető fix határidőt, ami alatt döntésre kell jutnia! Ha addig nem lép, akkor fogadjuk el, hogy vége és vegyük végre a saját kezünkbe az életünket!

Vegyük egy nagy levegőt és lépjünk!

Ne kelljen számolgatni a leveleket, ne kelljen örök várakozásra pazarolni az időnket, ne kelljen örök kétségek között őrlődni!

Csak egy Igen vagy Nem kérdést kell feltenni!

Nincs talán és nincs majd...

Szeret, vagy nem szeret?

Csak igen vagy csak nem.

Ha igen, akkor jöjjön végre, ha nem akkor viszont úgy menjen, hogy véletlenül se nézzen hátra és menjen végleg és gyorsan, ne forgassa azt a tört a szívben, amit már épp eleget kínzott a halogatásával!

Ha szeret, szeressen már most!

Ha nem szeret, akkor menjen már most!

Amíg mástól várod el, hogy majd ő boldoggá tesz addig nem leszel az.

Ha az örömöd attól függ, hogy ő mit és, hogy tesz, akkor belesétáltál egy olyan csapdába, amiből nehezen találod meg a kiutat.

Amíg más döntéseire vársz, addig csak az időd pazarlod.

Amíg más választása kell ahhoz, hogy boldog legyél, addig minden örömöt tőle teszel függővé, így egyedül soha nem leszel az.

Amíg kell valaki, hogy te boldog legyél, addig nem, de még utána sem leszel az, ha megérkezett.

Jól fogod érezni magad vele, de boldog nem leszel. Nem lehet célnak kitűzni a boldogságot, az nem egy állomás, ahova meg kell érkezni, nem a célszalag után lehet elérni.

A boldogság útközben van, ott lehet megérezni. A cél az csak siker, egy pillanatnyi öröm, amire egy érem emlékeztet majd a későbbiekben.

A boldogság az ott van mindenhol, úton, útszélen, fában, madárban, virágos réten...csak észre kell venni, meg kell hallani, fel kell fedezni.

Amíg mástól várod el, hogy megmutassa, addig csak azt fogod megtudni, hogy mi az ami őt boldoggá tette, hogy mi az ami neki jó...te nem fogod érezni.

Amíg mástól várod el, hogy azzá tegyen, addig soha nem érzed majd magad boldognak. Eléred, hogy lesz társad, hogy teljesítette a vágyad, hogy elvitt oda, ahol még senki sem járt...de ez egyik sem boldogság.

Amíg mástól várod el azt, amit neked, egyedül kell megélned, addig csak vársz, de nem látsz...

Amíg mástól várod el, addig egyedül csak félsz, de nem élsz...

Amíg feltételhez kötöd az érzést, addig saját börtönöd rácsai mögül látod csak a világot...

Sok ember életében előfordulhatott már az, hogy egy olyan kapcsolatban ragadt benne, ami se építő, se boldogító, se felemelő, se örömteli nem volt...de mégis benne maradt. Maradt, mert vagy a körülmények áldozataként nem tudott kiugrani belőle, vagy már annyira a részévé vált az egész történet, hogy nélküle életképtelennek érezné magát vagy annyira összetört lelkileg, hogy már a döntésképességét is elveszítette...

  Vannak olyan emberek, akik mellől még akkor is menekülni kell, ha ő maga erősen bizonygatja, hogy mennyire fontosak vagyunk neki, mennyire szüksége van a jelenlétünkre! Hihető történeteket hallhatunk tőlük, nagyon jól játsszák a hősszerelmes szerepét...de csak játsszák. Nem a valóságot, nem az érzelmeiket tárják fel előttünk, csak egy olyat, amit látni, hallani szeretnénk.

  Ők azok, akik remekül észreveszik a gyenge pontjainkat és azokat kihasználva kerítenek a hatalmukba, ők mind lelki betegek, vagy manipulátorok, vagy nárcissztikusok.

 Ha egy olyan emberrel tartós kapcsolatban maradunk, akikre a fenti jellemvonások illenek, akkor nagyon megsínyli a lelkünk, hogy nem léptünk ideje korán.

 Egy pszichológiai bántalmazás, terror után nincs belőlünk már semmi, ami a korábbi, határozott személyiségünkre emlékeztetne, elveszett belőlünk minden, ami valamikor a szerves részünket képezte.

  Egy olyan kapcsolat után, amikor a személyiségünk szinte megsemmisült, rettentő nehéz újra talpra állni, hát még elindulni, továbbmenni az utunkon. Nehéz, mert se erőnk, se akaratunk, se optimizmusunk, se semmi ami motiváló lenne az előttünk álló feladatok elvégzéséhez.

  Örökre elveszettnek hisszük az öröm érzését is, mert olyan lassan ölő mérget kaptunk, ami folyamatosan emésztette fel a lelkünket. Majdnem halálos sebet kaptunk, nem láthatót, nem tapinthatót, kívülről nem is kezelhetőt.

Ezt a sebet se borogatással, se egyéb kencével gyógyítani nem lehet, belsőleg alkalmazható gyógyírre van szükség.

Mivel a sebeink belül véreznek, így csak mi magunk tehetünk olyan lépéseket, amivel elérjük, hogy meggyógyuljunk a bajból.

Csak akkor érhetünk el javulást az állapotunkban, ha felismerjük a kór okozóját és magunkra erőltetjük az ellene alkalmazható eljárást.

Nem tekintünk már magunkra úgy mint egy áldozat, nem sírunk az egonkat és a lelkünket ért támadás miatt.

Már nem bánkódunk az miatt, hogy olyan valakivel voltunk, aki meg sem érdemelt, aki csak kihasznált aztán eldobott.

A gyógyulásért te magad vagy a felelős és számonkérhető. Neked kell akarni, hogy újra megtaláld az életed értelmét, hogy újra mosolyogva és felemelt fejjel sétálj!

Könnyebb benne maradni a szarban, könnyebb semmit sem téve, búbánatos fejjel bolyongani az emberek között és a sajnálkozó tekinteteket fogadni és elpanaszolni, hogy mennyire kibasztak veled...könnyebb semmit sem téve nyavalyogni, sajnálni önmagad.

  Újra fel kell fedezni a saját értéked, a saját vágyaid, a saját örömeid! Újra rá kell jönnöd arra, hogy az élet nagyon szép dolgokat tartogat számodra, csak ki kell értük nyújtani a karodat, csak meg kell engedni, hogy elérjenek hozzád!

 Fontos, hogy a régi, negatív érzéseket letegyük, köztük a bánatot, a haragot és a szánalmat is amit magunk miatt érzünk! Ha ezeket élni hagyjuk, akkor nem fogunk tudni továbblépni, se rajta, se az állapotunkon.

A fájdalmat hagyni kell, hogy kitombolja magát, és amikor már elfogyott az ereje, akkor átvesszük felette az irányítást és lassan felváltjuk szép élményekkel.

Rá kell ébrednünk, hogy minden szép dolog ott van előttünk, csak észre kell vennünk, csak ki kell nyújtani értük a kezünket!

Akkor érünk el gyógyulást, amikor örülünk a hajnali rigófüttynek, amikor megállunk, hogy megnézzük a naplementét, amikor elmélázva, mosolyogva megállunk és gyönyörködünk a "semmiben" és önfeledtnek érezzük magunkat.

Aztán a teljes gyógyulás után képesek vagyunk újra kialakítani kapcsolatot, ami közel sem biztos, hogy örökre tart...de a legkisebb mértékben sem kell és nem is szabad annak tekinteni.

Hiszen már nem vagyunk senkitől sem függők, nem szükségből kell a valaki, aki támogat, aki dicsér, aki szeret...ezeket mind egyedül is tudjuk.

Azokat az embereket, akik nevetségessé tesznek vagy szégyellik érzéseiket, könnyedén lepattintod magadról, mert már tudod, hogy ők a saját belső világukat vetítik ki és rád, ami egy pokol és ezt nem kell többé elfogadnod.

  Lehet-e úgy belekezdeni egy új könyvbe ha az előzőt, amit roppant érdekesnek véltél, amelyiknek élvezted minden szavát, amit csak úgy, befejezés nélkül kitéptek a kezeid közül?

  Olvastad, elmerültél a sorok között, de egyszer csak úgy ébredtél, hogy nincs ott, ahova este leraktad. Nagyon is jól tudod, hogy hol tartottál, emlékszel a fejezet címére, de nem tudod folytatni, nem tudod tovább élvezni a történetet, mert nincs meg, elveszett vagy elvették, amíg te az igazak álmát aludtad.

 Talán nem is volt igaz, talán csak álmodtad, hogy egy izgalmas történet főszereplője voltál...vagy az az álom, hogy nincs tovább?

  Szeretnéd visszatekerni az idő kerekét, hogy jobban elrejtsd mások szemei elől, szeretnéd eldugni a kispárnád alá, nehogy bántó, neked rosszakaró kezek ellopják. De nem lehet időutazást tenni, nem lehet visszamenni oda, ahol még meg volt. Keresed a fiókokban, leszeded az egész könyvespolcot...de nincs meg a kedvenced, elveszett vagy elvették tőled, de az is lehet, hogy önálló életre kelt és lelépett, amíg te békésen szundikáltál mellette, mert azt hitted, hogy örökre a tiéd, hogy örökre forgathatod, hogy örökre élvezheted azt amit nyújtanak a benne lévő izgalmak.

  Befejezetlen maradt, nincs meg, nincs folytatás, nincs semmi, csak keresed mindenhol. Emlékszel a címére, emlékszel az íróra, keresed a könyvtárban, keresed a neten...de nincs sehol. Találsz ugyan antikvár példányokat, amik kicsit használtak, kicsit gyűröttek, kicsit leamortizáltak...neked pedig nem kell semmi ami leharcolt, neked csak olyan kell, ami vadonatúj, amin még a zsugorfólia is rajta van, nem akarsz második lenni, nem kell olyan ami már más kezei között is volt, amiben már más bejelölte a kedvenc részeket, vagy tele van szamárfülekkel. Neked ez a regény csak úgy kell, hogy megőrizze a tisztaságot, az ártatlanságot. Nem kell, ami másé. Nem kell, amit azért hirdetnek eladásra mert unták, mert nem szerették, csak használták. Neked csak az kell, ami eredeti fényében ragyog.

  Végül belefáradva az örökös keresésbe, kutatásba, feladod és elfogadod, hogy ez az a könyv, aminek már soha nem fogod megtudni, hogy mit rejtenek a további oldalai, hogy nem fogod megtudni, hogy mi lett volna ha végig a kezeid között lehet, ez már

Befejezetlen marad.

  De szeretsz olvasni, szereted ha az időd méltó társaságban telik, múlik, így új könyv után keresel, azt a régit már nem is akarod, haragszol is rá, hogy befejezetlenül tűnt el.

 Találsz érdekes regényeket, találsz díszes kötésű, korlátozott példányszámú, bőrkötésű kiadásokat, amik nagyon bizalomkeltőek... Először csak elolvasod az ajánlót, ami alapján belelapozol... Még olyanra is képes vagy, hogy villámsebesen olvasod, szinte átrepülsz a sorokon, hogy minél előbb a végére érj, még azelőtt, hogy újra eltűnne valami, ami számodra kedves, így tuti, hogy a végére érsz...de csak a végére, a történetre nem is emlékszel, mert úgy robogtál át rajta mint a gyorsvonat a kisebb megállókon, ahol még csak le sem lassít, csak rohan a végállomás felé.

 Megteszed azt, hogy a történet végén kezded, hogy megtudd mit rejteget számodra a jövő, hogy ne maradj bizonytalanságban... Ne de mit ér az a történet, aminek vége az van, de se eleje, se bevezetés, se semmi más, amitől érdekes, felejthetetlen lenne?! Csak a végéért olvastad.

  Megunva a nagy rohanást, megunva a sok rövidke történetet, egyszer csak meglátsz egy olyan könyvet, ami mindaddig rejtve maradt a szemeid elől, amíg sietve elrohantál a polcok mellett és mert valaki szépen eldugta a többi mögé...kiszabadítod, leporolod, felnyitod...

  Kinyitod, hagyja magát, nem tiltakozik, nem áll ellen, nincs olyan érzésed, mintha az Egri csillagokban a várostromnál tartanál éppen, ő nem olyan, hogy csak rohammal lehet bevenni. Megnyílik előtted, feltárja a titkait, lejátssza neked a történetét.

  Olvasod... élvezed, érdekes, élményekkel teli, mozgalmas, energikus. Pont neked való. Nem szab se feltételeket, nem vezetnek szankciókhoz ha épp nem olvasod, bizton tudja, hogy folytatod, hogy nem hagyod befejezetlenül.

  Olvashatod lassan, nyugodtan, mert a lapjai között otthonra lelsz, biztonságra találsz, és érzed, hogy nem kell sietned, nem kell kihagynod egy fejezetet sem, nem fog eltűnni, nem tépik ki a kezeid közül, nyugodtan tarthatod az éjjeli szekrényeden, nem volt reggelre elveszni.

Annyira érdekes, hogy már nem is érdekel az a másik, ami

befejezetlen maradt...már nem akarod azt a könyvet, már nem érdekel, hogy mi lett volna, ha hagyja magát végigolvasni, vagy ha nem tűnt volna el szó nélkül...az új az ami leköti a figyelmed, ami annyira izgalmas és érdekes, hogy csak az az érdekes és már nem is érdekel semmi más.

Elengeded azt ami befejezetlen maradt, gondolatidban felmerülnek róla képek, amin egerek rágcsálják a sarkait valami poros, dohos pincében ahova került, gondolataidban előjön, de már csak úgy, mint egy könyv, ami örökre

befejezetlen.

De jobb az új, érdekesebb, érdemesebb, így már nem akarod, hogy folytatva legyen egy régi rege, hagyod, hadd legyen befejezetlen.

Ha hallod a szíved hangját, akkor nem merül fel benned kétely, nem bizonytalanodsz el.

Ha hallod a szíved hangját, akkor nem lesz nehéz megbíznod a társadban.

Ha hallod a szíved hangját, akkor nem nehéz feladat számodra mindaz, amit egy párkapcsolatban tenned kell, játszi könnyedséggel átugrasz minden akadályt.

Ha hallgatsz a szívedre, akkor lepattannak rólad azok, akik az idő folyamán próbálkoznak, csábítanak a jobbnál jobb ajánlataikkal.

Ha hallgatsz a szívedre, akkor el tudod tompítani az eszedet, nem görcsölsz egyfolytában a jövőn és az előttetek álló nehézségeken, hanem egyből a megoldásokat dolgozod ki.

Ha hallgatsz a szívedre, akkor nem hozol fel észérveket a szerelem ellen, nem józan ésszel fogod mérlegelni, hogy kell-e az az ember neked, aki csak a szerelmét adhatja.

Ha tudsz hallgatni a szívedre, akkor tudsz nemet mondani másoknak, mert tudod, hogy téged vár valaki, aki szintén a szíve hangját hallgatja.

Ha tudsz hallgatni a szívedre, akkor mindenki más háttérbe kerül, semmi sem lesz olyan fontos, mint az aki a szívedben lakik.

Ha tudsz hallgatni a szívedre, akkor eszedbe sem jut kihasználni, manipulálni, becsapni, átejteni, továbblépni rajta, megcsalni...

Ha meghallod a szíved hangját, akkor soha többé nem is akarod lehalkítani, mindig, mindenhol azt a dallamot akarod hallgatni, mert a legszebb és legboldogítóbb zene a lelkednek, amit nem csak hallasz, hanem érzel is...

Ha meghallod a szíved hangját, ő irányítja a lépéseid és arra a zenére táncolsz, aminek a szíved a zeneszerzője.