Sok ember életében előfordulhatott már az, hogy egy olyan kapcsolatban ragadt benne, ami se építő, se boldogító, se felemelő, se örömteli nem volt...de mégis benne maradt. Maradt, mert vagy a körülmények áldozataként nem tudott kiugrani belőle, vagy már annyira a részévé vált az egész történet, hogy nélküle életképtelennek érezné magát vagy annyira összetört lelkileg, hogy már a döntésképességét is elveszítette...

  Vannak olyan emberek, akik mellől még akkor is menekülni kell, ha ő maga erősen bizonygatja, hogy mennyire fontosak vagyunk neki, mennyire szüksége van a jelenlétünkre! Hihető történeteket hallhatunk tőlük, nagyon jól játsszák a hősszerelmes szerepét...de csak játsszák. Nem a valóságot, nem az érzelmeiket tárják fel előttünk, csak egy olyat, amit látni, hallani szeretnénk.

  Ők azok, akik remekül észreveszik a gyenge pontjainkat és azokat kihasználva kerítenek a hatalmukba, ők mind lelki betegek, vagy manipulátorok, vagy nárcissztikusok.

 Ha egy olyan emberrel tartós kapcsolatban maradunk, akikre a fenti jellemvonások illenek, akkor nagyon megsínyli a lelkünk, hogy nem léptünk ideje korán.

 Egy pszichológiai bántalmazás, terror után nincs belőlünk már semmi, ami a korábbi, határozott személyiségünkre emlékeztetne, elveszett belőlünk minden, ami valamikor a szerves részünket képezte.

  Egy olyan kapcsolat után, amikor a személyiségünk szinte megsemmisült, rettentő nehéz újra talpra állni, hát még elindulni, továbbmenni az utunkon. Nehéz, mert se erőnk, se akaratunk, se optimizmusunk, se semmi ami motiváló lenne az előttünk álló feladatok elvégzéséhez.

  Örökre elveszettnek hisszük az öröm érzését is, mert olyan lassan ölő mérget kaptunk, ami folyamatosan emésztette fel a lelkünket. Majdnem halálos sebet kaptunk, nem láthatót, nem tapinthatót, kívülről nem is kezelhetőt.

Ezt a sebet se borogatással, se egyéb kencével gyógyítani nem lehet, belsőleg alkalmazható gyógyírre van szükség.

Mivel a sebeink belül véreznek, így csak mi magunk tehetünk olyan lépéseket, amivel elérjük, hogy meggyógyuljunk a bajból.

Csak akkor érhetünk el javulást az állapotunkban, ha felismerjük a kór okozóját és magunkra erőltetjük az ellene alkalmazható eljárást.

Nem tekintünk már magunkra úgy mint egy áldozat, nem sírunk az egonkat és a lelkünket ért támadás miatt.

Már nem bánkódunk az miatt, hogy olyan valakivel voltunk, aki meg sem érdemelt, aki csak kihasznált aztán eldobott.

A gyógyulásért te magad vagy a felelős és számonkérhető. Neked kell akarni, hogy újra megtaláld az életed értelmét, hogy újra mosolyogva és felemelt fejjel sétálj!

Könnyebb benne maradni a szarban, könnyebb semmit sem téve, búbánatos fejjel bolyongani az emberek között és a sajnálkozó tekinteteket fogadni és elpanaszolni, hogy mennyire kibasztak veled...könnyebb semmit sem téve nyavalyogni, sajnálni önmagad.

  Újra fel kell fedezni a saját értéked, a saját vágyaid, a saját örömeid! Újra rá kell jönnöd arra, hogy az élet nagyon szép dolgokat tartogat számodra, csak ki kell értük nyújtani a karodat, csak meg kell engedni, hogy elérjenek hozzád!

 Fontos, hogy a régi, negatív érzéseket letegyük, köztük a bánatot, a haragot és a szánalmat is amit magunk miatt érzünk! Ha ezeket élni hagyjuk, akkor nem fogunk tudni továbblépni, se rajta, se az állapotunkon.

A fájdalmat hagyni kell, hogy kitombolja magát, és amikor már elfogyott az ereje, akkor átvesszük felette az irányítást és lassan felváltjuk szép élményekkel.

Rá kell ébrednünk, hogy minden szép dolog ott van előttünk, csak észre kell vennünk, csak ki kell nyújtani értük a kezünket!

Akkor érünk el gyógyulást, amikor örülünk a hajnali rigófüttynek, amikor megállunk, hogy megnézzük a naplementét, amikor elmélázva, mosolyogva megállunk és gyönyörködünk a "semmiben" és önfeledtnek érezzük magunkat.

Aztán a teljes gyógyulás után képesek vagyunk újra kialakítani kapcsolatot, ami közel sem biztos, hogy örökre tart...de a legkisebb mértékben sem kell és nem is szabad annak tekinteni.

Hiszen már nem vagyunk senkitől sem függők, nem szükségből kell a valaki, aki támogat, aki dicsér, aki szeret...ezeket mind egyedül is tudjuk.

Azokat az embereket, akik nevetségessé tesznek vagy szégyellik érzéseiket, könnyedén lepattintod magadról, mert már tudod, hogy ők a saját belső világukat vetítik ki és rád, ami egy pokol és ezt nem kell többé elfogadnod.