Mindent hagytam, mindent megengedtem neked.

Hagytam, hogy levágd belőlem azokat a hajtásokat, azokat a részeket, amik az én jellemvonásai voltak...te nem is fukarkodtál használni a metszőollódat, vágtál, saraboltál...addig nem is hagytad abba, amíg el nem érted, hogy egy neked tetsző alkotás szülessen. A te műved lettem. Neked tetszett, nekem nem.

Nekem semmi nem maradt.

Neked adtam az egómat, neked adtam a szerelmem, neked adtam a titkaim, mindenem a tiéd lett.

Te nem gazdálkodtál jól a rád bízott értékekkel, nem becsülted, nem óvtad mindazt amik a kezeid közé kerültek, nem megbecsülendő gazdagságnak vetted, hanem egy megkaparintott vagyontárgynak, így csak egy elért cél voltam, csak egy hegy voltam, amit legyőztél, amit magad alá gyűrtél és már mentél is tovább.

Nekem semmi nem maradt.

Nekem annyi sem maradt, ami az életben maradáshoz szükséges, tiéd lett a szívem, ami csak érted dobogott, tiéd lettek a karok, amik csalók téged öleltek, tiéd lettek az ajkak, amik csak téged csókoltak, tiéd az álmom, amit csak neked álmodtam.

Neked adtam mindent, ami voltam.

Nekem semmi nem maradt.

Csak egy nincstelen, otthon nélküli, nyomorék koldus járta utánad az utcákat. Négykézláb, csúszva-mászva, lélektelen zombi módján közlekedtem. Könyörögtem a szeretetért, sírtam egy ölelésért, meghaltam egy csókért.

Lelkem belehalt abba, amit te tettél. Túlságosan bőkezűen adtam oda azt, amit adhattam. Én voltam az, akit bőséggel kimértem, darabról-darabra lettem a tulajdonod, kisajátítottál, privatizáltál. Nem azért, hogy el ne veszíts, csak azért, hogy tudd ez már meg van.

Neked nem szerelem kellett, neked nem egy ember kellett, neked teljesített célokra, megvalósult álmokra volt csak szükséged, a rád bízott értékekkel nem is tudtál mit kezdeni. Idegen volt mindaz, amikkel érdemtelenül megjutalmaztalak.

Mindenem odaadtam. Nem volt házam, nem volt tárgyam. Én, csak ÉN voltam. Én a fény voltam, de csak addig, amíg oda nem adtam neked a kezemből a lámpást, amivel kitaláltam a legsötétebb, legbüdösebb, legáporodottabb szagú barlangból is.

Nekem semmi nem maradt.

Otthagytál valahol félúton egy hegyi szerpentin sarkában, ahol rám tört az este, nem tudtam, hogy fel vagy le, jobbra vagy balra...ott maradtam az éjszakában, reszketve attól, hogy örök sötétségben leszek ezután és csak egy arra járó medvének leszek a legszebb emléke. Féltem megmozdulni, féltem elhagyni azt a helyet, ahol letettél, pontosabban ahol eldobtál. Féltem elhagyni a helyet, ahonnan te továbbléptél. Féltem, mert azt hittem, hogy csak kicsit előrementél és visszajössz értem, hogy együtt menjünk tovább, együtt oda, ahova elindultunk.

Neked adtam a reményt, neked adtam a hitem, neked adtam a megbecsülést, neked adtam a szívem, neked adtam a lelkem.

Nekem semmi nem maradt.

Ott álltam és vártam, nem volt már semmim se, hiába volt váram.

Nem bírtam elmozdulni, az erőm is elvitted, mert elhitted, hogy az neked alanyi jogon jár. Eltévedtem az útvesztődben. Rám esteledett, jeges-fagyos éjszakák sora következett. Nem volt erőm járni, nem volt erőm megmozdulni, emberek jöttek-mentek, nem vett fel senki, nem szánt meg senki. Koldultam, könyörögtem, térdre borulva sírtam, hogy vegyen fel végre valaki és vigyen haza. Nem volt se házam, se vágyam, én se voltam már. Csak egy darab hús feküdt a porban, amit a legyek leptek, felettem keselyűk köröztek, örültek a könnyű vacsorának.

Hiba volt egy hátizsákba pakolni kettőnk dolgait, hiba volt engedni, hogy te vigyed, mindenem nálad volt, mindenem neked adtam.

Nekem semmi nem maradt.