Sok ember élte már át egy vagy több párkapcsolatának a végét, sokan szenvedték meg a szakítást, annak minden fájdalmával együtt...

Ahány ember, annyiféle reakciót láthatunk, többféle módon éljük át, amikor elhagy bennünket valaki, akit szerettünk, szeretünk.

Lehet-e megőrizni a méltóságunkat akkor, amikor erőszakkal lettünk leválasztva egy biztosnak tűnő kapcsolódásról, amire egyáltalán nem voltunk felkészülve, mert nem is lehettünk, hiszen miért gyakoroltuk volna a szakítást, ha nem akartuk megélni?

Kell-e úgy továbbélni, mintha mi sem történt volna, és maradjunk-e kőkemények azután, hogy ő elhagyott, lelépett, éljük úgy az életünket nélküle, mintha ő, sosem lett volna?

Érzéketlenek vagyunk, ha nem visel meg az elhagyás vagy csak azt akarjuk láttatni, elhitetni másokkal, hogy semmi baj?

Ha nem a fent említett módokon viselkedünk a történet végén és után, akkor összeomlunk, szétesünk, kicsit bele is halunk.

Egyik embert kisebb, másikat nagyobb mértékben viseli meg a szétválás. Ez több összetevőtől is függhet, ezek pld a személyek, a szakítás folyamata, a szeretet és ragaszkodásunk, függőségünk mértéke...

Lehet úgy túlélni a fájó históriát, hogy megőrizzük magunkat, nem hagyjuk, hogy nagyon leteperjen bennünket az, ami velünk történt.

Ehhez annyit kell tennünk, hogy nem táplálunk hamis reményeket, nem etetjük magunkat illúziókkal, hogy majd csak visszajön, így ezzel a kapcsolat lezárását el is tudjuk fogadni.

Ha személyesen megmondták, hogy vége, akkor sem lesz könnyű dolgunk, de így legalább jobban elhisszük a döntését, mintha búcsúszó nélkül lépne le.

Mások előtt ne omoljunk össze, mert azzal csak a sajnálkozó szavakkal és megszánó tekintetekkel leszünk gazdagabbak, amire nincs szükségünk, embertársaink előtt őrizzük meg az erőnket és ne mutassuk ki a fájdalmunkat, sírni ráérünk majd akkor, ha senki se lát.

Meg kell őrizni a tartásunkat, nem törhet ketté semmi és senki. De ehhez rugalmasnak és elfogadónak kell lennünk, megváltoztathatatlan tényként kell kezelni azt, hogy ennek már vége és nincs tovább. Megsiratni lehet és kell is ha szerettük, de nem törhetünk úgy össze, hogy csak romok maradjanak belőlünk!

Ha el tudjuk fogadni a döntését, akkor könnyebb léptekkel, nem ólomlábakkal indulunk tovább a saját, már külön utunkon.

Legyen erőnk, legyen tartásunk, de az ne merev, hajthatatlan legyen, hanem rugalmas és változékony, alkalmazkodni tudó! Ne ragadjunk benne egy olyan mesében, amiben már kiírták, hogy vége, ne a régi könyvet lapozzuk fel újra és újra! Mert ha megteszünk, benne ragadunk a múltban és nem fogunk tudni sem a jelenben, sem a jövőben nélküle élni, ez pedig az összeomlásunkat jelenti, hiszen egyedül életképtelenek lettünk.

Erősnek kell maradnunk, amit azzal érünk el, ha elfogadjuk, hogy ez már csak múlt!

Hinnünk, bízni kell magunkban és az erőnkben, tudatosítani kell, hogy mi nélküle is értékes emberek vagyunk és egyedül is jól érezzük magunkat, már csak azért is!

Múlton való rágódás, siránkozás helyett kiváló módszer, ha a keletkezett teret, amit üresen hagytak, megtöltjük élettel, kedvünkre való dolgokkal, és eseményekkel. Ne a problémát emésszük, ne azon agyaljunk, hogy ki és mit rontott el és, hogy miért nem maradt! Ezek helyett kezdjünk új életet, kezdjünk bele a olyan hobbikba, amiket mindig is szerettünk  volna, vagy menjünk sokat a szabadba, ezzel megőrizzük az elménk és testünk épségét, amire később még szükségünk van!

Tehát az összeomlást ne válasszuk, de a visszakanyarodást se!

Csal előre, csak felfelé, megőrizve magunkat és az emberi méltóságunkat!