Mi történik amikor egyedül maradunk az űr közepén?

Mi lesz velünk, amikor egyedül kell felállnunk?

Milyen irányban induljunk el, amikor egyedül maradunk egy félig megtett úton?

Miként vágjunk neki, amikor onnan tovább kell mennünk, mert ott maradni felelőtlenség és felesleges időpocsékolás?

Nehéz és fájó időszak az, amikor a fenti kérdésekre keressük a válaszokat.

Nehéz, mert az, aki elemi,alapvető része volt az életünknek, már nincs mellettünk, nincs velünk...nincs ki szeressen, nincs ki biztasson, nincs ki öleljen, nincs ki csókoljon...

Nehéz elengedni, nehéz elfogadni, nehéz megérteni, hogy miért arra és miért nem erre.

Tulajdonképpen mi is történt?

Semmi különös, csak gyökeres, 180 fokos fordulatot tesz az életünk...

Semmi különös, csak amilyen volt, nem lesz már olyan, teljes mértékben megváltoztak a körülményeink, amik között addig éltünk.

Az ami és aki biztos volt, illetve annak hittük, nincs többé velünk.

Joggal érezzük és igaz is, hogy

Semmi sem lesz olyan, mint akkor, mint vele.

Nem lesz olyan, mert úgy, ahogy őt szeretted, mást nem tudsz, mást nem lehet.

Nem lesz olyan, mert úgy, ahogy ő csókolt, más nem tud, más nem teheti.

Nem lesz olyan, mert az ölelélése, senki máséval, még csak össze sem hasonlítható.

Semmi sem lesz olyan, mert semmi sem olyan már mint akkor, minden megváltozott.

Más a kísérőnk, más a szeretőnk (a szó szoros értelmében), más az aki ölel, más az, aki csókol.

Semmi nem is lehet olyan, mert ő úgy tudott, mert őt úgy tudtad szeretni, ahogy az újat nem fogod, mert más lesz az, ami kiváltja belőled a szeretetet, máshogy ébreszti fel benned a vágyat, más az öle, más a térde, más a ruhatára, minden más, minden megváltozott.

Megviselik az embert a változások, nehezen tud utat engedni az újaknak, nehezen tud együtt változni a körülményekkel.

Hatalmas stressz éri, mert befészkelte magát egy biztosnak vélt lakba, ami egyszer csak eltűnt a feje fölül, és hajléktalanként bolyong az utcákon, nem találja a helyét az új világban, ahol minden és mindenki idegen.

Mi döntjük el, hogy miként viszonyulunk a változásokhoz.

Mi választjuk ki azt az időt amit akklimatizálódással töltünk.

Mi döntjük el, hogy derékban ketté törünk, mert ellenállunk a változás viharainak, vagy rugalmasan, engedékenyen állunk helyt és meghajlunk előttük.

Azt mindenki tudja, hogy

  Semmi sem lesz olyan, mint akkor, mint vele!

De nem is lehet, de ne is legyen!

Őt sem lehetett úgy szeretni, mint az előtte lévőt vagy lévőket, ő is egy változás, egy viharos erejű körülmény változás után került az életedbe, ő is valaki vagy valami után következett.

Akkor sem törtél ketté, mert engedted, hogy tudj változni, hogy életben tudj maradni a megváltozott körülmények között is.

Átalakulni nem kell, nem is szabad, de el kell fogadni, hogy csak a változás az, ami örök, semmi sem állandó.

Olyan már nem lesz...lesz másmilyen.

Az ami volt, az akkor volt...lesz máskor és máshogy.

Vele csak volt...lehet még mással.

Csak engedni kell, hogy megváltozzunk, hogy máshoz is tudjunk idomulni.

Semmi sem lesz olyan, mint akkor, mint vele!

Ne is hasonlítgassunk senkit és semmit a múlthoz! Az csak helyben járást eredményez, és előbb-utóbb a helyzetben ragadást tudja felmutatni.

Semmi sem örök, semmi sem lesz olyan!

  Ha engedünk a változásnak, akkor mi magunk örök és rendíthetetlen darabjai leszünk az életünknek, mert tudjuk, hogy mikor és mennyire kell alkalmazkodnunk, mikor és mennyire kell engednünk.

Nem kell félni, nem fogunk megsemmisülni, nem fogunk elveszni, nem fogunk belepusztulni.

Nem történik semmi különös.

Csak minden más lesz, más mint akkor, más mint vele!