Ma már csak romantikus filmekbe illő az a jelenet, hogy az egyik félnek örök várakozásban telnek a napjai, örök vágyakozással telnek az estéi...

 Vár a másik döntésére, álmatlanul forgolódik, hogy holnap vajon milyen nap lesz, örök aggódás az élete, örök rettegés minden napja.

 Várja, hogy a másik (legtöbbször férfi) miként fog dönteni kettejük további sorsának alakulásáról.

 Megkéri-e végre a kezét, akar-e összeköltözni, akar-e egyáltalán annál többet, mint a heti pár találkozás, pár közös kirándulás, esetleg közös nyaralás?

 Sok ember, sok esetben előbbre tartja a személyes karrierjét, fontosabb, hogy megdönthetetlen egzisztenciát építsen ki, mit azt, hogy belevesse magát a szerelembe és a boldogságba, ami hozhat ugyan nehézségeket és anyagi elbizonytalanodást, de azokat közös erővel, közös hittel minden bizonnyal meglehetne oldani.

 Van valakije, de mégsem.

 A várakozó fél hisz benne, hogy együtt minden jó lesz és szép, bízik benne, hogy együttes erővel minden falat megfognak tudni mozgatni azért, hogy ne állhasson semmi a boldogságuk útjába.

 Az aki pedig ígérget, hogy majd talán jövőre vagy azután megkapja azt a tuti pozíciót és akkor már minden sínen lesz, minden ok lesz és majd akkor talán összebútorozhatnak, de addig semmiképpen nem.

 Aki várat, az abszolút nem bízik se magában, se a társában, nem hisz a kapcsolatuk erejében, így ő maga lesz az, aki kimondja a halálos ítéletet felettük. Nem biztos, hogy direkt, de az örök várakozással elfecsérli a másik és kettejük idejét. Miközben anyagi javak után futkos és csak a szamárlétra következő fokát látja, úgy elröppennek az évek, hogy észre sem veszi.

 Hiába vagyunk hősiesen odaadóak és önfeláldozóak, hiába várjuk a határidőt úgy mint a messiást vagy mint jeges tél közepén a tavaszt, hiába fecséreljük a drága időnket. Ő ma is, holnap is, jövőre is váratni fog.

 Persze, van amikor nagyon is indokolt várni valakire, érdemes időt, energiát fordítani a kapcsolatba, azonban tisztán kell látni és meg kell találni azt a pontot, ahonnan már nem várunk senkire és semmire!

 Valakinek a támogatása nem azt jelenti, hogy csak rá fordítjuk minden figyelmünket, hogy az ő karrierje miatt feláldozzuk a saját boldogságunkat. A két emberről egyformán kell szólnia a történetnek, mindenki vágyait figyelembe kell venni ahhoz, hogy működjön és hosszú ideig fennmaradhasson a kapcsolat.

 Ha valakinek fontosabb az egyéni érdeke, mint a kapcsolatuk jelene és jövője, akkor nem érdemes várni, nem szabad rá több időt fecsérelni.

 Ha úgy érezzük, hogy a másik nélkül jobb lenne az életünk és úgy érezzük, hogy a mostani kapcsolat nem boldogító, akkor tovább kell lépni. Nem cserbe hagyás, nem becsapás ez, csak egy reális látásmód, amiben felismerjük, hogy ebben a kapcsolatban nincs semmi éltető erő, nem két emberről szól.

 Hiába is hangoztatja a várakoztató fél, hogy ő bizony szerette és mindent megtett és meg fog tenni értük..nincs igaza, magával volt elfoglalva és nem a kettejük életével.

 Nem azért vagyunk, leszünk társai valakinek, hogy megvárjuk amíg megfelelő lesz a párkapcsolatra, nem azért van párunk, hogy egyfolytában az ő igényeit lessük, nem azért van mellettünk valaki, hogy legyen kire várni.

 Egyenlő felekként kell élni a kapcsolatban!

 Ha csak halogatja, elhalasztja az előbbre jutást és mindent csak később és még később szeretne, akkor ezután is fog kifogásokat találni, amikre ráfoghatja, hogy miért majd és miért nem most...

Mindig lehetnek nehézségek, ha minden kapcsolat megszakadt volna azok miatt, akkor ma a Földön 6 milliárd egyedülálló ember élne.

 Mindig lehet kifogásokat találni...

De nem vagyunk kötelesek megvárni és közben teljes lelki bizonytalanságban él, mert csak vár, mert csak váratják.

Bízzunk, higgyünk egymásban!

Csak úgy lehet együtt maradni!

 Ha ő nem tud dönteni, akkor dönts helyette te magad!

Végül is a te életedről neked kell döntened!