Mindenki jól tudja, hogy egy rendes párkapcsolat egyik alappillére az, hogy adni kell. Annyit is olyat, amennyit, és amit a másik fél igényel, amennyi, és ami kielégíti az igényeit, elvárásait.

Ez így szép és jó...a másiknak.

De mi van azzal, aki ad, neki is lehetnek elvárásai, esetleg igényei?

Persze, hogy lehet, kell is, hogy legyenek igényei, hiszen, egy párkapcsolatnak nem csak az egyik emberről kell szólni, abban mindkét félnek maradéktalanul jól kel éreznie magát, ami csak úgy valósulhat meg, ha mindenki elfogadja a kapott ajándékot, de nem felejti el azt viszonozni.

Kölcsönös adok-kapok az egész, mégpedig nem csak az elején, nem csak néha, nem csak ünnepnapokon, hanem annak egész tartama alatt!

Ha nem adok, akkor a másik fél hiányt szenved és ott pótolja azt, ahol tudja,másnál fog kutakodni szeretetért, törődésért.

Ha viszont adok, akkor a ő már jól van, de ha nem kapom meg a viszonzást, mégpedig csak úgy, önként, kérés nélkül, akkor én leszek elhanyagolva, és előbb-utóbb, biztos, hogy hiányállapot fog kialakulni, ami szintén odavezet, hogy pótolni kell azt, amit odaadtam.

Adj, hogy kaphass!

De ha viszont adsz, joggal várod el, hogy cserébe kapj is, mégpedig nem is keveset, pont annyit, ami neked elég!

A párkapcsolat  bizony önző dolog is, nem lehet egyoldalú szeretet nyilvánítással fenntartani, két ember kell hozzá, és azoknak mindkettőjüknek jól kell lakniuk!