Amikor ez a nap is csak egy emlék lesz, akkor úgy emlékezz vissza rá, hogy az ez volt az utolsó lehetőség, amikor még megtehettél volna valamit!

Az utolsó napon:

Úgy nézz a szemembe, hogy lássam minden vágyad, minden érzésed!

Úgy fogd meg a kezem, hogy érezzem  belőle a szándékod, érezzem, hogy szorítasz és marasztalsz vagy elernyedsz és elengedsz!

Úgy ölelj a két karoddal, hogy érezzem az erejéből, hogy ellöksz vagy megtartasz!

Úgy csókolj a mézédes ajkaiddal, hogy érezzem a tüzet vagy a jeges elmúlást!

Úgy szólj hozzám a kedves hangoddal, hogy tisztán és világosan megértsem minden szavad!

Úgy búj mellém az ágyba, hogy érezzem, hogy utoljára teszed vagy végtelen folytatásban reménykedsz!

Úgy köszönj el, hogy tudjam visszavársz vagy, hogy nem is látlak többé!

Ne beszélj talányokban, szótáradból töröld a lehet és a majd szavakat...

Ne várass, ne hagyj kétségek, talányok között!

Ne fárassz azzal, hogy majd hívlak, majd jövök!

Amikor ez a nap is csak egy emlék lesz, akkor úgy emlékezz vissza, hogy nem felejtettél el semmit, nem hagytál magad mögött nyitott ajtókat, nem hagytál ott semmit lezáratlanul!

Amikor belőlem már csak annyira emlékezel, hogy egy srác a városból, akkor jelenjen meg előtted az utolsó nap minden egyes filmkockája és jusson eszedbe, hogy megtettél-e mindent!

Úgy fogtál meg, úgy öleltél át, úgy csókoltál, úgy szóltál, úgy bújtál mellém, úgy köszöntél el, hogy megértettem belőle minden vágyad?

Amikor ez a nap is csak egy emlék lesz...

akkor jusson eszedbe mindaz, amit nem tettél meg, jusson eszedbe mindaz, amit megtehettél volna, jusson eszedbe mindaz amit nem akartál kimondani, jusson eszedbe mindaz, ami a ki nem mondott szavak miatt történtek!

Amikor ez a nap is csak egy emlék lesz...

akkor jussak eszedbe és villanjon be egy kép arról, ahogy ülök a határkövön, ahol ott hagytál, ahol azóta is várok...hiszen nem mondtad, hogy nem jössz vissza!

Mindent hagytam, mindent megengedtem neked.

Hagytam, hogy levágd belőlem azokat a hajtásokat, azokat a részeket, amik az én jellemvonásai voltak...te nem is fukarkodtál használni a metszőollódat, vágtál, saraboltál...addig nem is hagytad abba, amíg el nem érted, hogy egy neked tetsző alkotás szülessen. A te műved lettem. Neked tetszett, nekem nem.

Nekem semmi nem maradt.

Neked adtam az egómat, neked adtam a szerelmem, neked adtam a titkaim, mindenem a tiéd lett.

Te nem gazdálkodtál jól a rád bízott értékekkel, nem becsülted, nem óvtad mindazt amik a kezeid közé kerültek, nem megbecsülendő gazdagságnak vetted, hanem egy megkaparintott vagyontárgynak, így csak egy elért cél voltam, csak egy hegy voltam, amit legyőztél, amit magad alá gyűrtél és már mentél is tovább.

Nekem semmi nem maradt.

Nekem annyi sem maradt, ami az életben maradáshoz szükséges, tiéd lett a szívem, ami csak érted dobogott, tiéd lettek a karok, amik csalók téged öleltek, tiéd lettek az ajkak, amik csak téged csókoltak, tiéd az álmom, amit csak neked álmodtam.

Neked adtam mindent, ami voltam.

Nekem semmi nem maradt.

Csak egy nincstelen, otthon nélküli, nyomorék koldus járta utánad az utcákat. Négykézláb, csúszva-mászva, lélektelen zombi módján közlekedtem. Könyörögtem a szeretetért, sírtam egy ölelésért, meghaltam egy csókért.

Lelkem belehalt abba, amit te tettél. Túlságosan bőkezűen adtam oda azt, amit adhattam. Én voltam az, akit bőséggel kimértem, darabról-darabra lettem a tulajdonod, kisajátítottál, privatizáltál. Nem azért, hogy el ne veszíts, csak azért, hogy tudd ez már meg van.

Neked nem szerelem kellett, neked nem egy ember kellett, neked teljesített célokra, megvalósult álmokra volt csak szükséged, a rád bízott értékekkel nem is tudtál mit kezdeni. Idegen volt mindaz, amikkel érdemtelenül megjutalmaztalak.

Mindenem odaadtam. Nem volt házam, nem volt tárgyam. Én, csak ÉN voltam. Én a fény voltam, de csak addig, amíg oda nem adtam neked a kezemből a lámpást, amivel kitaláltam a legsötétebb, legbüdösebb, legáporodottabb szagú barlangból is.

Nekem semmi nem maradt.

Otthagytál valahol félúton egy hegyi szerpentin sarkában, ahol rám tört az este, nem tudtam, hogy fel vagy le, jobbra vagy balra...ott maradtam az éjszakában, reszketve attól, hogy örök sötétségben leszek ezután és csak egy arra járó medvének leszek a legszebb emléke. Féltem megmozdulni, féltem elhagyni azt a helyet, ahol letettél, pontosabban ahol eldobtál. Féltem elhagyni a helyet, ahonnan te továbbléptél. Féltem, mert azt hittem, hogy csak kicsit előrementél és visszajössz értem, hogy együtt menjünk tovább, együtt oda, ahova elindultunk.

Neked adtam a reményt, neked adtam a hitem, neked adtam a megbecsülést, neked adtam a szívem, neked adtam a lelkem.

Nekem semmi nem maradt.

Ott álltam és vártam, nem volt már semmim se, hiába volt váram.

Nem bírtam elmozdulni, az erőm is elvitted, mert elhitted, hogy az neked alanyi jogon jár. Eltévedtem az útvesztődben. Rám esteledett, jeges-fagyos éjszakák sora következett. Nem volt erőm járni, nem volt erőm megmozdulni, emberek jöttek-mentek, nem vett fel senki, nem szánt meg senki. Koldultam, könyörögtem, térdre borulva sírtam, hogy vegyen fel végre valaki és vigyen haza. Nem volt se házam, se vágyam, én se voltam már. Csak egy darab hús feküdt a porban, amit a legyek leptek, felettem keselyűk köröztek, örültek a könnyű vacsorának.

Hiba volt egy hátizsákba pakolni kettőnk dolgait, hiba volt engedni, hogy te vigyed, mindenem nálad volt, mindenem neked adtam.

Nekem semmi nem maradt.

Akár nézed, akár írod, akár éled a történeted az az egy biztos, hogy veled vagy nélküled, de zajlik.

Peregnek a filmkockák, váltják egymást a helyszínek, követik egymást az események, ok, okozati viszonyok jönnek-mennek...

Úgy nézed ezt az egészet mint egy idegen, mint egy külső szemlélő, mint egy tudósító vagy szívvel-lélekkel benne vagy, átéled, megéled a pillanatokat?

Nem mindegy, hogy passzív szenvedői vagy aktív szereplői vagyunk az életünknek!

Ha nem mi írjuk, akkor csak egy ránk erőltetett szerep jut, amit kisebb-nagyobb kínok és szenvedések árán el tudunk játszani és kapunk rá valakitől egy elégséges, jobb esetben egy megfelelt osztályzatot...de nem hiszem, hogy ennyivel kellene beérnünk.

Nem elég valakinek épp megfelelni, nem elég az elégséges...az csak éppen átment, súrolja a leesni készülő lécet...

Nem elég nézni az eseményeket, nem elég sodródni az árral, nem elég úgy élnünk, hogy csak nézünk mint a moziban!

Idegenek vagyunk magunknak, és a történetünknek is ha nem veszünk részt aktívan a annak megírásában, ha másnak adjuk a főszerepet.

Idegennek látod magad mindaddig a filmben, amíg nem élsz felszabadultan, így nem vagy több mint egy hatod osztályú mellékszereplő, de leginkább csak statiszta abban a történetben, aminek rólad kellene szólnia!

Eltékozolod az idődet, elfecsérled az energiáidat, elpazarlod a lehetőségeidet, ha nem élsz a mában, és folyton a múltra hivatkozva visszautasítasz mindenkit vagy a félelmeid miatt nem engedsz az invitálásnak.

Éld úgy a történeted, hogy minden bizonytalansága ellenére érezd jól magad, ne a cél érdekeljen, ne a végéért szeresd ami lehet jó is de rossz is, hiszen csak egy jövőkép, egy illúzió! Éld te is, ma azt az életet, amit mindenkinek kívánsz vagy amilyet mindenkitől irigyelsz!

Az út legyen az, ami szép, ne nézd, hogy hova visz, bízz, higgy abban, hogy jó helyre kerülsz!

Ne félj élni!

Meg kell tanulnod, el kell fogadnod, hogy van, lesz amikor egyedül maradsz, és senki sem fogja majd kezed, nem mondják azt, hogy elég vagy, és az egyetlen dolog amiből erőt meríthetsz, az saját magad...

De tudod mit?

Ez a legjobb dolog, ami történhet veled.

Megedződsz, megerősödsz,, és onnantól egy dolog biztos: nincs az a csapás, ami úgy össze tudna törni, hogy ne tudnál felállni.

Tudod miért?

Mert magadból szerzed az erőt, és nem másból, nem igényelsz külső erőforrást ahhoz, hogy talpra állj és úgy is maradj!

Ha egyedül nem megy, akkor nem vagy jóban önmagaddal, nem bízol a saját erődben, nem hiszel a saját képességeidben, és mindig segítségre fogsz szorulni, akkor soha nem tanulsz meg egyedül jól élni...

Lehetnek segítőid, kaphatsz tanácsokat okos, tapasztalt emberektől, de a lépcsőfokokat neked kell megjárni!

Nem kelljen melléd se karó, se támasz!

Éld úgy az életed, hogy ne feltételből, függőségből legyen melletted valaki, hanem a te szabad akaratodból!

  Már kisgyerek korunkban elkezdenek a szüleink arra nevelni, hogy egyedül is legyünk jól! Ne sírj, ne kiabálj azonnal anyáért, apáért, ha elesel vagy ha valami bajba kerültél!

Állj fel, old meg, csináld meg egyedül! Képes vagy rá, csak nem tudod, mert nem próbáltad!

Gyerekként is elfogadjuk az egyedüllétet, megszokjuk, hogy feltaláljuk magunkat...

Akkor miért esik ez felnőtt korban annyira nehezünkre???

Miért nem lép ki sok ember olyan kapcsolatokból, amik csak megnyomorítják a testét vagy és a lelkét???

Miért szükségszerű, szinte követelmény az, hogy párkapcsolatunk legyen, annak minőségétől függetlenül???

Miért félünk az egyedülléttől???

Nők félnek, hogy egyedül öregszenek meg és elrepülnek az éveik anélkül, hogy valaki szeretné őket???

Férfiak félnek, hogy egyedül, kocsmázva telnek majd a napjaik???

Meg kell találni mindenkinek azt, amiért egyedül is érdemes élni, aminek egyedül is lehet örülni, amit egyedül is tökéletesen ki lehet vitelezni!

Annyi, de annyi lehetőség van, amik közül lehet választani, hogy teljes értékűnek érezzük az életünket...

Csináljunk pont úgy, mint régebben! Olvassuk azt amit szeretnénk, kiránduljunk, menjünk oda, ahova szeretnénk, sportoljunk amit szeretnénk! Ne azután sóvárogjunk, ami és aki elment, engedjük el, zárjuk le!

Ne féljünk semmitől! A félelmeink azok csak a negatív gondolataink, amik a korábbi események következtében alakulnak ki... Rajtunk áll, hogy mennyire engedjük azokat eluralkodni. Csak egy érzés a semmiből, ami tönkre teheti a jelent, mert azt eltakarja a szemünk elől és elszaladhat előttünk még a boldogság is, amit nem engedtünk a közelünkbe.

Ne félj egyedül lenni!

Ne félj attól, ha szakítanod kell valakivel, ha tovább kell lépned, mert nem megfelelő, nem felemelő a kapcsolat, ne félj attól, hogy utána örökre egyedül maradsz!!

Merj egyedül lenni!

Nem vagy egyedül, ott van benned az, akire mindig számíthatsz, aki ott volt az első lépésednél, az első botlásodnál, aki felmászott veled a fára...az a valaki, akire mindig számíthattál... az a valaki te magad vagy! A tested és a lelked örök jó barátok, csak meg kell hallani mit beszélnek egymáshoz és figyelni a megérzéseidet!

Merj egyedül lenni!

Merj egyedül élni!

Ha félelemből nem szakítasz, vagy nem kezdesz új életet, akkor örökre benne ragadhatsz egy olyan életformában, ami nem méltó, nem örömteli, nem boldogító! A szakítás csak egy változás, nem szabad félni tőle!

Ne maradj azért párkapcsolatban, hogy kifelé azt mutasd,hogy te bizony együtt vagy valakivel!

Ne maradj azért párkapcsolatban, mert félsz egyedül! Ne legyél kapcsolatfüggő!

Merj egyedül lenni szakítás után is!

Ne keresd az újat, amíg el nem temetted, el nem engedted teljesen a múltad!

Egyedül is szép az élet!

Merj azt kipróbálni!

  Sok ember él egyedül, ezek közül sokan keresik a párjukat és igen aktívak a társkeresés terén, mások elfogadták az élet adta helyzetüket és "csak" akkor lesz valakijük, ha eléjük sodorja az élet.

Nagyon sok ember vágyja, szinte éhezi, hogy legyen már végre valaki az életében, akivel akár össze is kötheti az életét és eggyé teheti az addigi külön utakat, ők nem is egy konkrét személyre vágynak, csak valakire, aki teljesíti az álmukat és végre valakinek a párjuknak mondhatják magukat.

Ők nem egy adott személyhez kötik a párkapcsolatot, hanem fordítva...előbb legyen kapcsolat, aztán meglátjuk ki is az, akivel ez megtörténik...

Ne azért keress, hogy legyen kapcsolatod, hanem azért, hogy gazdagabb legyél!

Kapcsolatot csak akkor akarhatsz, ha van már konkrét ember akit már szeretsz, akivel szeretnél párkapcsolatban élni!

Amíg nem egy ember az, akivel szeretnél mindig együtt lenni, addig nem a személyt keresed, nem is őt szereted, csak a kapcsolatot, mint közösséget, ami megadja neked a biztonságot, amiben érezheted azt az illúziót, hogy van társad.

Amíg a kapcsolatot vadászod, addig csak valamid lesz, de nem valakid.

Amíg a kapcsolat lesz a célod, addig nem személyhez, hanem egy fogalomhoz leszel csak hű és nem a társad szereted feltételek nélkül, hanem azt amit megad neked.

Ne azért keress, hogy kapcsolatod legyen, hanem azért, hogy gazdagabb legyél!

Csak úgy szerethetünk valakit feltételek és elvárások nélkül, ha nem a vele való kapcsolatot tűzzük ki célnak, hanem csak őt szeretjük és ha majd eljön az ideje, ha mindketten megérünk, készen állunk rá, akkor párkapcsolattá fejlődik a kettőnk közös ügye...

Csak úgy leszel gazdagabb ha nem kéred a kapcsolatot, hanem elfogadod, megszereted az embert aki adja.

Amíg kapcsolatot keresel, addig nem találod meg az embert, észre sem veszed őt, elsiklasz mellette mert csak a kapcsolatra koncentrálsz. Akár a szerelmet is el is lököd magadtól azért, mert nem adja meg neked azonnal azt amire vágysz. Nem az emberre figyelsz, nem őt szereted...neked nem ember kell, te kapcsolatot akarsz...mégpedig azonnal!

Ha pedig nem az embert szereted, akkor arra is képes vagy, hogy olyan embert válassz, aki nem is említhető egy napon azzal, aki úgy szeretett mint még soha senki más, akit úgy szerettél mint még soha senki mást...

Ha pedig nem az embert szereted, becsülöd, tiszteled, akkor te nem is szeretetre-szerelemre, nem megbecsülésre vágysz, nem szeretni akarsz...neked ezek nem érnek annyit mint egy kapcsolat, neked csak az a lényeg és a fontos.

 Köszönöm, jól vagyok.

Ha kérded miért...

mert nálad otthon vagyok.

  Nem szabsz feltételeket, nem gördítesz elém akadályokat, nem építesz közénk falakat, nem bújsz el a toronyszobádban.

Jól vagyok, amikor hozzád megyek, mert tudom, hogy téged örömmel tölt el az érkezésem.

Jól vagyok, amikor beütöm a kódot a kapunál, ami megnyitja azt.

Jól vagyok, amikor az első lépcsőfokra teszem a lábam, mert tudom, hogy a tetején ott állsz te és tárt karokkal, mosolyogva vársz, amíg felérek.

Jól vagyok, amikor átlépem a küszöböd, mert tudom, hogy nem csak az előszobádban kapok helyet, hanem a legkényelmesebb hely az enyém lehet és még a párnákat sem veszed ki a hátam mögül.

Nem terhes és nem kényszerű, nem baljós és nem árnyas.

Amikor belépek az ajtón, te bezárod ugyan, de nem azért, hogy ne mehessek ki ha akarok, a kulcsot a zárban hagyod, rám bízod, hogy megyek-e vagy maradok.

Nincsenek az ablakodon rácsok,

tudod, hogy azoktól a falra mászok.

Nem szorítasz keretek közé,

nem teszed Damoklész kardját a fejem fölé.

Nem vágsz le belőlem se innen, se onnan. Nem is teszel sehova pótlást vagy kiegészítést, úgy fogadsz el, ahogy és amilyen vagyok.

Nem vagyok, se kevés, se sok.

Neked nem sokk, amit én adhatok.

Nincs pajzs a kezedben,

amikor feléd lépek,

leraktad azt, amikor még

nem is voltam képben.

Nem védekezel, nem ellenkezel a szíveddel,

ami nem fojtathat harcot az eszeddel.

Nem feltétele, hanem feltétje vagy életemnek,

nem neheztelő veled semmi,

minden könnyen megy végbe.

Köszönöm, jól vagyok.

Ha kérded miért...

mert nálad otthon vagyok.

Nem várod el azt ami éltet, de tárt karokkal fogadod azt, amit én adok. Nincs elvárás, nincs elemzés, nincs átalakítás, se hiány felemlegetése. Kivárod a vásár napját. Türelmed ajándéka a rád fordított, megkülönböztetett figyelem és, hogy soha nem leszek terhedre.

Veled is jó, külön is jó. Örülünk, aminek lehet.

De veled már jobb, mint akkor, amikor még nem fogtam a kezed.

Amíg neked is ünnepnap az amikor vársz, amikor már órákkal előtte izgulsz, amikor ünneplőbe öltözteted a szívedet az érkezésemre, addig mindig jól leszek.

Nem is kérdjed miért...

Hiszen érzed, hogy nálad otthon vagyok.

Mert engeded, mert megengeded, hogy úgy érezzem magam, mint aki hazaért, megengeded, hogy kotorásszak a szekrényedben, benyúlhatok a fiókokba is, nem találok ott semmi olyat, amit te már ne mondtál volna el, nem borulnak ki csontvázak a szekrényből.

Még a konyhában sem raksz túl nagy rendet, hiszen tudod, hogy nem a pedantériára vagyok kíváncsi, nem az érdekel, hogy mennyire tudsz eldugni előlem dolgokat. Hagyod úgy, ahogy neked otthonos, így tudod nekem is megengedni, hogy otthonod legyen nekem is olyan mint aki nem vendég, hanem hazaért.

Nem támasztasz olyan feltételeket, amik nekem teljesíthetetlenek, és nem terhelsz felesleges kérdésekkel, kérésekkel.

Köszönöm, jól vagyok.

Ha kérded miért...

mert nálad otthon vagyok.

Köszönöm, hogy jól vagyok.

Ne is kérdezd miért.

Érzed is, hogy nálad otthon vagyok.

Sokak számára csak cél, vágyálom az, hogy olyan kapcsolatban éljenek, aminek csak ásó, kapa és a nagyharang vet véget...

Boldogan élni míg meg nem halni.

Valóban szép úgy élni valakivel, hogy minden egyes nap vele kezdődik és vele zárul.

A legtöbb párkapcsolat sajnos már azelőtt véget, hogy igazából elkezdődhetett volna. Nem alakul ki olyan mértékű, szeretet, tisztelet, kötődés egymás iránt, hogy az elég erős legyen ahhoz, hogy a kialakuló problémák ne legyenek átugorhatatlan akadályok. Ha pedig csak akadályok sora az, ami kíséri az utunkat, akkor valaki biztosan belefárad és lemarad vagy simább, könnyebb utat választ a rögös helyett.

 Meddig tekinthető egy párkapcsolat boldognak?

Ameddig él, mert van benne pezsgés, van benne szenvedély, ameddig könnyed, ameddig nem terhes egyik félnek sem.

Ha már csak a gondok megoldása az ami összetartja a párt, akkor nem boldogok, nem párkapcsolatban élnek, csak társak, akik csak valamilyen cél megvalósítása érdekében szövetkeztek és csak azt akarják elérni, csak az lebeg a szemük előtt.

 Ha pedig már nem úgy éreznek egymás iránt, ha már nem úgy tekintenek egymásra, mint valamikor régen, a kapcsolatuk kezdetén és fénykorában, akkor ők már meghaltak egymás számára, így meghalt a szerelmük, meghalt a boldogságuk is. Ők már legjobb esetben csak lakótársak és kollégák, az otthoni munkahelyen...

Pedig boldogan élhettek volna, míg meg nem halnak.

  Ha már nem a szerelem, az egymás iránti kíváncsiság hajtja egymás felé a feleket, akkor nincs szó sem tűzről, sem szenvedélyről, úrrá lesz a megszokás, eltompulnak az érzékek, előtérbe kerülnek az anyagi célok, és a materiális javak elérése... Tárgyi "boldogságban" élnek.

  Ha te már nem tudsz úgy nézni rám mint akkor, amikor a szemeiddel levetkőztettél...

ha már nem tudsz úgy közelíteni mint akkor, amikor még nyíltan, tabumentesen, kíváncsian érdeklődtél...

ha már nem tudsz úgy hozzám érni mint akkor, amikor még simogattak a kezeid...

Ha már nem tudsz olyan lenni mint akkor...meghaltam számomra. Akkor már csak egy tárgy vagyok számodra és csakis idő kérdése, hogy mikor dobsz be a sarokba, vagy dugsz el egy láda aljába vagy mikor viszel le a pincébe egy cipős dobozban...

Ha már nem boldogít a jelenlétem, ha már nem izgulsz órákkal a randi előtt, ha már nem öltözteted a szíved ünneplőbe az érkezésemre, akkor már meghaltam neked és meghalt mindaz, amit én adhattam neked...

Akkor már nem vagy boldog. Akkor már nem érzed jól magad abban a kapcsolatban, aminek én vagyok a másik fele.

   Neked akkor már nem én vagyok a másik feled.

   Meghaltunk mint párkapcsolat, még azelőtt, hogy valóban éltünk volna.

Hiszen csak vágyaink voltak, amikről csak álmodoztunk, de nem valósultak meg.

Nem adatott meg, hogy addig éljünk boldogan, míg meg nem halunk.

Meghaltunk azelőtt, hogy boldogok lettünk volna.

Boldogan élhettünk volna, ha meg nem haltunk volna.

Meghalt az érdeklődés, elnémultak az ajkak, tányérok helyett csak egy szív volt az ami összetört és majdnem megállt.

A szerelem, a szenvedély még nem boldogság, csak egy olyan tűz, ami ha feléled, akkor két ember vágyakozása olyan méreteket ölt, ami elfeledteti velünk a saját egónkat és a másikat lessük, várjuk az alkalmat, hogy annak örömöt szerezzünk, hogy boldoggá tegyük.

  Nem voltunk boldogok, mert nem éltünk, csak a szerelem és a szenvedély volt az, ami kialakult...nem jött létre sem szövetség, sem elköteleződés...nem alakult ki mindenkiben a "veled jobb mint Nélküled" állapot...

Boldogan élhettünk volna, ha meg nem halunk azelőtt, hogy boldogok lettünk volna.

Nem volt se happy, se end...

Csak a semmi és a csend...

  Sokan tudják, sokan állítják és vallják, hogy félelemmel nem lehet párkapcsolatot kialakítani, főleg nem fenntartani, de mégis rengeteg párkapcsolat fut zátonyra, jut csődbe, kerül kilátástalan patthelyzetbe azért, mert az egyik, rosszabb esetben mindkét felet félelem járja át.

  Mitől kell félned? Mitől tartasz, akkor amikor félsz egy párkapcsolat előtt és alatt?

Félsz, mert csalódtál, mert elhagytak, mert elveszítettél valakit, mert megcsaltak, mert lelki vagy fizikai terror alatt tartottak, mert kihasználtak, mert valamiért-valamiben-valakinek kevés voltál...

Félsz, hogy ezek közül bármelyik megismétlődik.

   Meddig fogsz még félni?

Meddig választod azt, hogy mérnöki pontossággal, rajzasztalom megtervezett legyen az életed és csak a józan eszedre hallgatsz, amikor párt keresel és párkapcsolatot építesz ki vagy tartasz fenn?

  Sokan görcsölnek, leblokkolnak, ha úgy érzik, hogy a szívük is belép a kapcsolatba, frusztrálja őket, ha úgy érzik, hogy egy illető közelebb került hozzájuk mint szeretné...

  Sok ember, a párkapcsolatait úgy kezeli, mint ha azok csak egy profit termelő, megvalósítandó projektek lennének...kínos pontossággal megtervezik minden pillanatát, előre lejátsszák a forgatókönyvet és ha valami nem tervezett esemény jön közbe, akkor már nem is érzik azt biztonságosnak és nem érzik jól magukat benne...

Ha pedig valahol nem jó, onnan tovább állnak, ami nem volna baj, de ők a félelmeik miatt lépnek tovább.

  Meddig fogsz még félni, meddig nem lesz olyan kapcsolatod, amiben mersz majd szeretni is?

  Meddig fogsz még félni, meddig követed még el azt a hibát, hogy józan ésszel-hideg fejjel alakítasz ki minden kapcsolatodat?

  Meddig fogsz még félni attól, hogy pont ugyanolyan jó és szép lesz minden, mint akkor és ott?

  Meddig fogsz még fél életet élni, mert nem engeded meg magadnak azt, hogy végre a szívedre hallgass?

Lehet úgy élni és kapcsolatot kialakítani, hogy mindent az előre megtervezett forgatókönyv szerint játszunk el...de egy párkapcsolat nem az a hely, ahol csak az eszünkre kell hallgatnunk.

  Meddig fogsz még félni és nem élni?

  Meddig fogsz még félni a gyengédségtől?

  Meddig fogsz még félni a szeretettől?

  Meddig fogsz még félni a szerelemtől?

  Meddig fogsz még félni attól, hogy elveszted az eszed?

  Meddig fogsz még félni attól, hogy elhomályosul a látásod?

 A félelem nem hoz szerelmet, nem érlel gyümölcsöt, nem épít házakat, nem fűt otthonokat, nem hoz le a fáról, nem hoz ki a dohos, penészes falú barlangodból...

A félelem egy hamis biztonság érzet, ami megvéd ugyan minden változástól, de egyben csapdában is tart, mert nem érnek se ingerek, se élmények...

                                              Döntsd el te magad, hogy

                                                    Félsz vagy élsz !?

 Miért nem hív? Miért nem ír? Szeret egyáltalán? Engem választ vagy azt a másikat? Ha elhagy most, akkor az végeleges lesz és soha az életben nem látom többé? Ha most továbblép, akkor valamikor lehet, hogy együtt leszünk újra? Ha most elmegy, visszajön még vagy többet nem néz már hátra? Ha nem jelentkezik, akkor csak nem tud vagy már nem is akar? Ha nem ír, akkor csak elromlott a telefonja vagy nem tudja, hogy mit írjon? Ha nem veszi fel a telefont, akkor csak épp nem tudja vagy pont most történik meg az, amitől rettegtem?

  Ismerős kérdések?

 Ez a kérdés áradat csak a töredéke annak, ami elárasztja az ember fejét akkor, amikor valami bizonytalan állapotba kerül, amikor veszni érzi mindazt, ami olyan biztosnak tűnt, mint még soha semmi és soha senki...

Már tudja, mert a jeleket látja, már érzi, hogy hűvösebb lett a levegő, már sejti, de nem akarja sem elhinni, sem elfogadnia azt, hogy valami nagy változás következik.

 Ellenáll, lecövekel, fejét a homokba dugja és ott is tartja, hogy ne lássa meg a napnál is világosabb igazságot...

Még mindig szereti, még mindig bízik benne, még mindig hisz neki...

Szereti vagy csak fél a változástól, retteg minden újtól, fél, hogy az új élet, amit nélküle kezd el, olyan lesz, amiben neki már nincs helye?

  Csak kérdések, kérdések és kérdések...

Keressük a választ, keressük a feleletet.

  Itt marad vagy továbbhalad?

  Szeret...nem szeret?

  Ő lesz a NAGY Ő?

  Vagy csak agyő?

Nagyon egyszerű és tömör az összes kérdésre a válasz.

Ha akarna, maradna, ha szeretne keresne, ha ő, Ő lenne, akkor ölelne!!!

Egyszerű, tömör és lényegre törő válaszok, amiket csak mi teszünk az érzéseink miatt rendkívül nehézzé és összetetté.

Nem tudjuk elfogadni, hogy fekete és fehér, nem tudjuk elhinni, hogy vele nincs tovább, nem hisszül el, hogy elszállt a kék madár, nem tudjuk felfogni, hogy ennyi volt, vége.

Ha akarna maradna, ha szeretne keresne...ha ő Ő lenne, akkor ölelne.

Itt és nem ott...

Engem és nem mást...

De nem marad, hanem halad...

Nem keres, nem szeret...

Nem ölel, így nem Ő lett.