Gyerekkorunkban sokszor játszottuk, faleveleket, virágokat tépkedve, hogy szeret, nem szeret...

Persze, arra ügyeltünk, hogy főleg akáccal, vagy diófával játsszunk, nehogy véletlenül párosan legyenek a levelek vagy a szirmok.

Azt játszottuk, mintha a sors keze irányítaná as eseményeket, de legfőképpen mintha a gyerekkori szerelemmel szeretett kislány érzéseit küldené felénk, amikor kijött, hogy szeret.

Ez a játék gyakorlatilag azt jelenti, hogy más kezébe adjuk a döntést, tőle függ a jókedvünk, de azért "titokban" teszünk mi magunk is lépéseket azért, hogy megvalósuljon (páratlan levelek).

  Ugyanezt felnőtt korba lépve is sokat játsszuk, csak már élesben.

Amikor nem tudunk dönteni, vagy amikor várunk a másikra, hogy döntsön végre a sorsunk felett.

  Sokan gyötrődhetnek, sokan várnak a másik döntésére, lépésére...és közben csak várnak. Várják, hogy jöjjön, várják, hogy döntsön, várják, hogy tegye meg végre azt a lépést.

 Sokan beleléphetnek abba a csapdába, hogy egy nem független személy vált ki érzelmeket, ébreszt szerelmet. Igaz, hogy a legtöbb ember nem kezdeményez kapcsolatot, olyan emberrel, aki párkapcsolatban él, de ha ő az aki ismerkedni kezd, akkor előbb-utóbb kialakulhat kapcsolat is ha mindenki megteszi a megtenni valót.

 A baj akkor kezdődik, ha a foglalt személy csak addig aktív a kezdeményezés terén, amíg eléri azt, hogy beleszeressenek. Kezdetben minden megy a maga rendjén, hatalmas, éjszakába nyúló beszélgetések során megismerik egymást, legalábbis majdnem. Egymás értékét növeli, hogy valódi testi kontaktusra sokáig nem kerül sor, így a kíváncsiság és a vágy is egyre csak fokozódik...

Tudja mindkét fél, hogy "tilos játékot" folytatnak, tudják jól, hogy játszanak a tűzzel és, hogy meg is égethetik magukat, de mégis folytatják. De azért megszólal a lelkiismeret is és arra hallgatva szakítanak. Nem egyszer, nem kétszer, sokszor, így már nem is érzik a súlyát, a jelentőségét. Szakítanak, és pár nap múlva már folytatják is...

 Ez többször is megtörténik...

Azokban a napokban, amikor nincsenek egymással, csak vár...csak vár és őrlődik, hogy szeretik vagy nem szeretik.

Aki nem képes dönteni arról, hogy méltó-e neki egy ilyen kapcsolat, az teljes mértékben a másik kezébe adja az irányítást, így attól teszi függővé, hogy mi lesz ezután.

Nem jó állapot ez, mert az aki kapcsolatban van, nem sieti el a döntést...nem rohan azzal, hogy elhatározza magát, hogy kivel folytassa... Nem siet ott hagyni a biztos hátteret, az otthon melegét, nem siet ott hagyni az együtt létrehozott egzisztenciát...így váratja az, aki tépkedi, számolgatja a leveleket...közben mondogatja, szinte mantrázza, hogy

Szeret, nem szeret?!

Egyfolytában azon agyal, hogy őt választja-e, vele akarja-e folytatni.

Ha pedig nem akkor miért nem, és akkor ez végleges-e...gondol-e rá eleget?

Szátagyalja az ember magát...

Ha a másikra félre bízzuk a döntést, akkor szabjunk meg rövid, naptári egységhez köthető fix határidőt, ami alatt döntésre kell jutnia! Ha addig nem lép, akkor fogadjuk el, hogy vége és vegyük végre a saját kezünkbe az életünket!

Vegyük egy nagy levegőt és lépjünk!

Ne kelljen számolgatni a leveleket, ne kelljen örök várakozásra pazarolni az időnket, ne kelljen örök kétségek között őrlődni!

Csak egy Igen vagy Nem kérdést kell feltenni!

Nincs talán és nincs majd...

Szeret, vagy nem szeret?

Csak igen vagy csak nem.

Ha igen, akkor jöjjön végre, ha nem akkor viszont úgy menjen, hogy véletlenül se nézzen hátra és menjen végleg és gyorsan, ne forgassa azt a tört a szívben, amit már épp eleget kínzott a halogatásával!

Ha szeret, szeressen már most!

Ha nem szeret, akkor menjen már most!