Egy párkapcsolat valahogy mindig hasonlóképpen kezdődik...
Összetalálkozunk valakivel valahol, tetszik, randizunk.
Elkezdjük megismerni, a vonzalmunk mélyül, az érzelmeink alakulnak, megjelenik a bizalom, lassan formálódik, majd kiforr a kapcsolat. Ez egy párkapcsolat kezdeti szakaszának tipikus forgatókönyve.
Pontosabban ez volt régen.
De mi van ma? Hogyan zajlik ma az ismerkedés, és milyen hatása van ennek a párkapcsolataink alakulására?
Miben más egy párkapcsolat kezdeti szakasza ma, mint régen volt?
Az internet előtti időben ezt a kezdeti szakaszt mindenki szerette: volt benne óriási kíváncsiság, érdeklődés, fantázia, vágyakozás, de emellett volt benne biztonságérzés is, hogy van a másik.
Az a benyomásom, hogy most a, kortól és nemtől függetlenül, az emberek többsége ha lehetne, valahogy eltüntetné ezt a kapcsolatokról, mert arra vágyik, hogy a másik legyen meg, hogy kezdődjön el már végre, maga a kapcsolat.
Vagyis inkább folytatódjon. Tehát a párkapcsolatokban életkortól függetlenül elég erős sürgetettség érződik, és ez jelentheti azt, hogy a kíváncsiság helyett a szorongás vezet minket. Ha én a szorongásaimat akarom csökkenteni, az egy erőteljes nyomás, egy olyan érzelmi működés, amiben a jó érzések elkezdenek megváltozni. Erre szerintem a férfiak elég hamar reagálnak, méghozzá úgy, hogy eltűnnek, nem jelentkeznek többet.
Az én, személyes tapasztalatom az, hogy ha a nők nagyon szeretnének valamit, abban ez a fajta sürgetettség és mohóság is benne van, de nem azért, mert rosszul működik az érzelmi életük, hanem részben azért, mert az online világ besegítése a párkapcsolati ismerkedésbe hozott egy felgyorsult működést. Az online térben az érzelmek többszörös hatványon pörögnek. Sok nő, amikor talál valakit, mondjuk egy internetes társkeresőn, és vált vele egy levelet, akkor a második levélnél már azt gondolja, hogy a másik megvan, aztán jön a harmadik levél, és ha az illető fotója is elég jó, akkor már majdnem szerelmes lesz. De kibe?
Az online térben az érzelmek mindig gyorsabban, túl nagy sebességgel formálódnak, és ettől tűnnek úgy, mintha érési folyamaton mennének át.
A megkapott információ ugyanis úgy találkozik össze a meglévő vágyfantáziákkal, hogy keletkezik egy hozzáadott jelentéstartalom. Kitöltöd a hiányos információk közötti hézagokat, és már ott is egy kerek történet, ott a pasi, bele lehet szeretni, és bumm, már bele is szerettél. Ennek pedig majdnem biztos, hogy csalódás a vége, hiszen az idealizált képhez képest mindig egy jóval prózaibb valaki fog szembejönni. Már ha egyáltalán tényleg szembejön.
Ebben a sürgetettségben az előreszaladó érzelmek mellett van egy másik dolog is: az online tér gyorsasága és az érzelmi kielégülés gyorsasága értelemszerűen megjelenik a levelezés gyorsaság elvárásában. Tehát ha írtam neki, akkor azt várom, hogy azonnal reagáljon, és ha ez nem történik meg kiakadok. Miért csinálja ezt velem? Miért akarja, hogy szorongjak, hogy dühöngjek?
De ez a várakozás nem erősíti fel a vágyakozást? Ha folyamatosan várok arra, hogy ő írjon, akkor gondolok rá, a fejemben van, és egyre több történetet szövök köré, egyre inkább kitöltöm a fantáziámmal a körülötte lévő űrt.
Ez felerősíti a vágyakozást, de közben idővel sajnos egyre nő az ingerültség is, ha az illető nem az elvárt sebességen, az elvárt módon válaszol. A vágyfantáziák ebben a folyamatban jó ideig érintetlenek maradnak, mert azoknak nagyon fontos a megléte, de alattuk meg fog jelenni egy nagyon markáns indulat is, így egyszerre fut az idealizált vágyfantázia az indulat vezérelt valósággal. Ennek pedig az a következménye, hogy amikor a találkozás megtörténik, akkor a nő már vagy ironizál vagy cinikus.
Nagy probléma az is, hogy nagy adagokban akarják egymást megismerni az emberek, és így nincs arra idő, hogy a másikat felépítsd. Az első randevú után egy hétórás éjszaki csetelés, aztán két nap múlva egy újabb randevú, majd egy újabb hatórás csetelés. Végül hetvenkét óra alatt az illetők beszélgettek harminc órát egymásról, és ilyenkor kialakul a telítődés. Ez túl sok, túl gyors. Ezután nagyon nehéz elvárni, hogy még kíváncsiak legyenek valamire a másikból. Egy kicsit olyan ez, mintha bemennél a cukiba enni egy franciakrémest, és letolnának a torkodon 14 darabot. Akarnál egy tizenötödiket? Sokszor ez a telítődés az oka annak, hogy végül nem lesz több randevú.
Ez tehát a a hátulütője annak, ha a kapcsolat kezdeti szakasza részben vagy egészben az online térbe tevődik át.
Nem csak ez. Az online tér használata öt perc után oldja az önkontrollt, ezért a csetszövegek nem biztos hogy azt a vonalat, azt a tematikát követik amint egy szemtől szemben folytatott beszélgetés. Az oldódó önkontrollal ilyenkor nagyon sok olyan információ kijön, ami túl korai. Lehet, hogy régimódian hangzik, de bizonyos dolgokról bizonyos idő elteltével lehet beszélni. Akkor, amikor van egy empátiával és bizalommal feltöltött érzelmi tér, amikor a másik már megismert annyira, hogy ne egy kirakott információ alapján ítéljen. A túl sok és túl gyorsan élménye olyan képet alakít ki a másik emberről, amiben nehéz őt valójában profilozni. A különböző időpontok helyett egyszer megkapott információpakk furcsa, összevissza képet ad, amiben nehezebben alakul ki biztonságos érzelem.
Ma rengeteg olyan panaszt lehet hallani, hogy nem működnek a párkapcsolatok, hogy olyan mintha elveszett volna valamilyen kotta, mintha mindent máshogy kellene csinálni. Pedig attól, hogy 21. század van, meg információs kor mindent pontosan ugyanúgy kell csinálni, mint az előző században. Nem kell bedőlni annak, hogy lehet ezt gyorsan:
mert nem lehet.
De amikor megismerjük a másikat, akkor gyakran van bennünk egy sürgető vágy: jó vele, bejön, így többet akarunk kapni belőle.
Miért akarod, hogy rögtön megismerjen? Nem ér rá? Erre ma az a válasz, hogy nem.
Pedig rá kell, hogy érjen, de közben felbukkan a szorongás. Az online kommunikáció elég rosszat tett a szeparáció tűrésének, és az önmagunkkal való érzelmi viszony kialakulásának. Ez a két dolog ugyanis egymással szorosan összefügg. Ha minden pillanatban kapcsolatba tudsz lépni valakivel, akkor egy percet nem kell egyedül lenned, és nem is fogod akarni. Ahhoz azonban, hogy legyen egy jó párkapcsolatod elengedhetetlen, hogy valamilyen jó érzelmi viszonyod legyen magaddal. Különben ráfűződsz a másik emberre, mint egy gyönyörű, de lényegében parazita orchidea, vagy azt akarod, hogy a másik mentsen meg, vagy legyen a terapeutád. A szeparáció tűrése és a viszonylag jó önbizalom kell ahhoz, hogy tényleges partnerkapcsolatot tarthass fenn.
Mi történik akkor, ha egy kapcsolatból kimarad az egymás szép lassú felfedezése, a másik valójának a kibontása? Mi történik, ha ezt a folyamatot áttoljuk az online térbe ráadásul rátapasztjuk a belőlünk fakadó érzéseket, azokat, amiknek köze sincs a másikhoz? Van ennek a következménye a párkapcsolatra nézve?
Ha egy ilyen kezdet után látszólag elindul egy párkapcsolat, akkor az tényleg csak látszólag indul el. Az emberek részt vesznek együtt különböző élethelyzetekben, a szex gyorsan eljön, és elkezdődik egy olyasfajta működési mód, ami nagyon jó, ha már tényleg ismerjük egymást. Ebben a gyorsított üzemmódban azonban nem ritka, hogy amikor a két ember egyszer csak meglátja egymást egy szituációban valójában, akkor olyat lát, amire nem volt felkészülve, sőt nem is gondolta volna, hogy a másikban ilyen érzelmek vannak, hogy így működik, viselkedik, és megint megjelenik az ingerültség.
Az eddigiekben leginkább a nőkről írtam.
A férfiak persze kicsit másképp élik meg.
Mindenki azt szokta gondolni, hogy sokkal több magányos nő van, és nekik sokkal rosszabb. Pedig ugyanannyi magányos pasi van, és nekik is ugyanolyan rossz. Ráadásul a nők mostanában sokkal agresszívabbnak látszanak a párkeresésben, és ebben van valami. Nem nyílt, inkább passzív-agresszióról van szó. A férfiak gyakran érzik azt, hogy ijesztő a nők elvárása, főleg, ha életkori szorongás, a családalapítás, gyerekvállalás nyomása is társul mellé. Ilyenkor férfiak menekülnek, ahogy csak tudnak.
Ha az embernek sok negatív tapasztalata van - akár a férfinak arról, hogy meg akarják kaparintani, akár a nőnek, hogy bár ő folyton adna, de az nem kell - az egy idő után csalódáshoz vezet, amitől az ember még jobban bezárkózik, még inkább védekezni kezd.
Igen, pedig a nagy dolog mindig az, ha valaki képes arra, hogy átgondolja mit csinál, és abban hol van az ő felelőssége. Annyira könnyű azt gondolnunk, hogy
a másik a hülye.
Vagy
a helyzet a hülye.
De én ugye biztos nem,
én csak áldozat voltam.
Bár ezt senki sem szokta szeretni, de mindenféle párkapcsolati helyzetben igaz az, hogy 50-50 százalék a felek felelőssége. Ha valaki azt érzi, hogy mindig ugyanaz ismétlődik vele, hogy már megint nem kellett senkinek, már megint ugyanolyan jött szembe, már megint egyedül kellett hazamenni, akkor azért nem baj, ha leül és felteszi magának a kérdést:
miért csinálom ezt magammal?
Ez az a kérdés, amit mindenki utál, mert inkább szeretjük azt gondolni, hogy a dolgok „történnek” velünk. Az időkényszer és a sürgetettség érzése, ami az érzelmek terén létezik megjelenik az önmagunkkal kapcsolatos elvárásokban is:
azonnali megoldást akarunk a problémáinkra,
azonnali gyógyírt.
Ebből az rajzolódik ki, mintha bizalmatlanság és reményvesztettség jellemezne minket a párkeresésben. Van valami olyan társadalmi változás (az online tér szerepének megnövekedésén kívül), ami okozhatta ezt? Mi formálta olyanná a kapcsolatokat, hogy az emberek nem hisznek se egymásának, se maguknak?
Először is, ha az embernek erősödik az egója, akkor automatikusan csökken a bizalom a másik irányába.
A fogyasztói társadalom következménye, hogy önzőbbé válnunk. Ehhez jött az, hogy a mai 20-as 30-as korosztály szülője pont elkezdett nem odafigyelni a gyereke önértékelésére, önbizalmára, a vele való szeretetteljes kapcsolatra. Harmadikként pedig olyan erővel érkezett meg a fogyasztói társadalom, hogy ma az egyik legerősebb trend az, hogy az egyéni értékeket fontosabbnak tartják mindennél.
Tehát lényegében csak azt szeretnéd hogy neked jó legyen. Végül itt az információs kor, ami a közösségi médiával elhozta ezt a mérhetetlenül túlreprezentált nárcizmust.
Ezekből a hatásokból pedig összeáll egy olyan működésmód, amiben az ember - bár nem tudatosan - de állandóan a saját környezetének határait figyeli. Mindenki elkezd tehát visszavonulni, de ezt nem mutatja, hiszen az online térben a bizalom olyan, mintha ömlene. A kettő kavalkádjából jön ki ez a bizalmatlan készenléti állapot, amiben folyamatosan azt monitorozzuk, hogy a másik mikor vág át.
Próbáljunk meg kicsit lassítani, és jóban lenni önmagukkal, bármilyen furcsán is hangzik ez. Hiszen, ha te nem szereted magadat, miért gondolod, hogy a másik helyetted is szeretni fog téged? Érdemes átgondolni, hogy miről szól bennük a sürgetettség érzés, és nem kell négy percenként megnézni, hogy a másik létezik-e. Ha a dolog működik, akkor működni fog, ha pedig nem, akkor nem. Akkor sem, ha négy percentként ránézel online, és stratégiákat gyártasz, hogy a másikból mivel váltod ki a megfelelő reakciót. A várakozás örömét lehet élvezni, persze ehhez bizalom és önbizalom kell. Ezekhez pedig elengedhetetlen a lelassulás.
