Sokan tudjuk és valljuk, hogy minden normális párkapcsolat egyik alap eleme az őszinteség.
Miért megy sokaknak mégis az, hogy őszinték legyenek?
Miért nem megy az, hogy önmagukat vállalják és ne csak egy szerepet játszanak el, akkor amikor ismerkedésbe kezdenek valakivel?
Vannak, akik azért nem adják teljes önmagukat, mert beszeretnének vágódni valakinél, olyan dolgokkal próbálják meg maguk felé fordítani a másik figyelmét, ami ahhoz ugyan jó, hogy sikerüljön elkezdeni az ismerkedést, de a folytatásban előbb vagy utóbb, de biztos, hogy kiderül az igazság, így csalódás és valószínűleg szakításra kerül majd sor, mert úgy már nem is lesz olyan szimpatikus...
Akik nem őszintén és játékok nélkül kezd el valamit, az egyrészt saját magát, másrészt a másikat is becsapja.
Saját magunknak is hazudunk, mert csak arra figyelünk, hogy mivel lehet a másikat elcsábítani, mik azok a dolgok, amik neki örömöt szereznek, így magunkra nem figyelünk eléggé, és egyszer csak teljesen háttérbe fogunk kerülni és csak az lesz ami a másiknak jó.
A másikat azzal csapjuk be, hogy olyan dolgok derülnek ki a későbbiekben, ami a mi igazi énünk, és ezeket, ő már egyáltalán nem fogja vonzónak tartani, esetleg frusztrálja is.
Ne állítsunk magunkról semmi olyat, ami nem igaz, ne játsszuk el a a hősgavallér szerepét, ha nem engedhetjük meg magunknak...
Ne játsszuk azt, hogy kőkemények vagyunk, vállaljuk a gyengeségeinket is más előtt!
Maradjanak meg az alap elveink, ne rejtegessünk a másik előtt semmit, mert előbb-utóbb kiderül.
Amíg nem kerülünk éles helyzetbe, addig azt mondhatunk amit csak akarunk, de el fog jönni az idő, amikor vagy nekünk lesz terhes az a szerep amit alakítunk, vagy ő fog rá jönni és akkor ne csodálkozzunk, ha a csalódása olyan mértékű lesz, hogy szakít velünk.
Nem kell, nem szabad úgy kapcsolatba kezdeni, hogy magunkról olyan dolgokat állítunk, amik nem igazak!
Meg fogja tudni, ki fog derülni.
Sokan a legnagyobb hazugságokkal kezdik el az ismerkedést, csak azért, hogy valakit megkapjanak...azt állítják, hogy rossz kapcsolatban, rossz házasságban élnek vagy, hogy válófélben vannak...vagy csak idő kérdése az, hogy szétmenjenek...vagy csak kényszerből élnek még együtt...és így tovább.
Ha valaki így kezdi, akkor azonnal meg kell szakítani vele minden kommunikációt!
Szóljon ha elvált, elköltözött!
Vannak akik rossz szokásaikat, esetleges függőségeiket takargatják a másik előtt...erre is fény fog derülni, vagy valaki elszólja magát, és akkor kellemetlen szituációba kerülünk, vagy nem bírjuk tovább és bevalljuk egy idő.
Akkor jöhet a csalódás, a jogos szemrehányás.
Jogosan fog felháborodni, mert azt fogja érezni, hogy annyira sem méltattuk, hogy elmondjuk neki...
Miért megy nehezen az őszinteség?
Mert félünk, hogy úgy nem leszünk elég jók.
Mert félünk, hogy úgy nem kellünk neki.
Mert félünk, hogy úgy sok(k) vagyunk.
Mert félünk, hogy úgy nem tetszünk neki.
Mert félünk, hogy továbbra is egyedül maradunk.
Megéri?
Ha hosszú távban gondolkodunk, akkor határozottan nem!
Ha nincsenek komoly szándékaink, ha csak felületes kapcsolatba szeretnénk kerülni valakivel, akkor nyilván nem fogunk azzal foglalkozni, hogy olyan dolgot tud meg rólunk, ami nem mi vagyunk...hiszen addigra mi már valahol máshol tesszük a szépet, és cseppet sem fog érdekelni.
Ha valakivel ismerkedünk és nem csak az ágyunkig szeretnénk vele eljutni, akkor nem éri meg az, hogy túlzottan fényezzük magunkat...
Ha ezt azért tesszük, mert neki akarunk megfelelni, akkor vagy kényelmetlen lesz a cipő amit a kedvéért vettünk fel, vagy kemény munkával érjük csak el, hogy olyannak maradjunk, amilyennek megismertettük magunkat.
Nem biztos, hogy jó dolog feladni magunkat.
Ne csapjuk be magunkat és a másikat!
Mindjárt az elején őszintén kell kezdeni, fel kell tárni, hogy kik vagyunk, hogy mik vagyunk.
Persze, nem megy ez mindig így, mert nem mindig azért kezdünk ismerkedni, hogy társra találjunk...de elég hamar ki fog derülni minden turpisság...le fog hullani mindenkiről a lepel.
Miért megy nehezen az őszinteség?
Mert nem akarunk őszinték lenni...hiszen legutóbb is ráfáztunk, mert kihasználtak csúnyán.
Mert nem akarunk újra csalódni, így csak rövidtávú kapcsolatokat tervezünk...abban pedig nem is olyan fontos őszintének lenni.
Mert játszmával hamarabb elérjük a célt...de nem tudjuk megtartani, ki is csúszik majd a kezünkből az illető.
Ha nem vagyunk őszinték...
Lehet játszani, lehet vállalni a lebukást, lehet vállalni a kockázatot, hogy csalódnak bennünk...és végül lehet vállalni a megalázó érzést, hogy azért hagynak el, mert nem avattuk be az életünkbe.
Ha őszinték vagyunk, annak is vannak kockázatai.
Mert nem mindenki közeledik felénk úgy mint mi...
Nem mindenki akar nyíltan bemutatkozni...
Nem mindenki akar játszmáktól mentes kapcsolatot velünk.
Ha őszinték vagyunk, akkor fennáll a veszélye annak, hogy elhagynak, mert nem vagyunk punt jók, vagy csak érdekből álltak szóba velünk...benne van a pakliban az is, hogy csalódnunk valakiben, akit teljes mértékben beavatottá tettünk.
Mégis jobb őszintének lenni, mert akkor 100%ig biztosak lehetünk abban, hogy mi igenis mindent megtettünk érte, magunkért, a kapcsolatért és ha esetleg így sem vagyunk jók, akkor azt könnyebben elfogadjuk...és tudjuk, hogy csak annyi történt, hogy nem illettünk egymáshoz.
Inkább őszinteség, mint játszma és felesleges színészi alakítás.
Persze vannak olyanok, akik hitegetnek, játszanak velünk és az érzelmeinkkel, és soha nem lesznek őszinték hozzánk...
S
