Egy képzeletbeli búcsúzás, ami mindenkivel meg fog történni ha ő lesz az, aki marad...

  Elmentél, itt hagytál bennünket, sajnos te voltál az első, aki elment kettőnk közül így enyém lett az a feladat, hogy elbúcsúztassalak és rád szórjam a rögös földet, ami örökre magába zár és addig, amíg nem megyek utánad el is választ tőled.

Tudod, fáj a hiányod, üres nélküled az élet. nagyon hiányzol, nem látom többé a mosolyodat, nem hallom a harsány nevetésed, nem látom az összeráncolt homlokodat, amikor gondolkodtál.

Nem maradt belőled semmi, csak a fájdalom és a hiány.

Meddig tart még a kínzó hiányod, meddig lesznek még álmatlan éjszakáim, mikor fogok úgy ébredni reggelente, hogy nem kereslek az ágy másik oldalán, mikor tudok úgy elaludni esténként, hogy nem a te kispárnád szorítom magamhoz és nem akarom már belefúrni az arcom a szekrényben a ruháidba, hogy ne az ott felejted illatod legyen nekem a minden?

Lesz olyan, hogy elmúlik a kín és újra élet tölti meg azt a légüres teret, ami utánad maradt?

Ne haragudj, de nem sírhatok mindig utánad, nem lehet az egész életem a gyászé, nem lehet minden időmet neked szentelnem, így, hogy már nem vagy itt, még akkor sem, ha valamikor te voltál mindaz, ami nekem az életet és benne a boldogságot jelentetted!

Elmentél, most már jó, a legjobb helyen vagy, neked innentől kezdve már minden mindegy, eggyé lettél a mindenséggel, az örökké valósággal.

Nem éltél hiába, építettél házat, alkottál maradandót, születtek gyermekeid, jó életed volt.

Tudtam, hogy egyszer véget ér, hiszen nem vagyunk örök életűek, egyszer az egyikünknek el kellett mennie, a másik pedig marad egyedül, mindarra, amit együtt tettünk egésszé.

Üres nélküled a világ, túl nagy és én kevés vagyok azt megtölteni.

De ne haragudj rám, ha nem élek ezután örökre úgy, hogy egyfolytában csak utánad vágyakozok, érted hullajtom minden könnyemet, nem itathatom egy életen át az egereket, a tükrök sem lehetnek mindig letakarva.

Kitöltöttem a gyászévet, leveszem a fekete ruhát, elbúcsúzom tőled és most már csak akkor találkozunk, ha kijövök ide hozzád, ahol alszod az örök álmod, ahol az örök csend és nyugalom vesz körül téged.

Nem élhetek a gyásznak, nem adhatom oda az időm minden részét a halálnak, egyszer úgyis az övé leszek, amikor eljön az én időm is, de addig még élni akarok, élnem kell, hiszen én voltam az a szerencsés, aki itt maradt.

Nekem még feladataim vannak, be kell fejeznem a kettőnk küldetését, azt a bakancslistát, amit ketten írtunk be kell járnom, mert vannak rajta még bőven olyan helyek, ahova együtt nem jutottunk el.

Mostantól én leszek a te követed, én leszek a hangod, a szemed, a lábad.

Elmegyek oda, ahova nem juthattunk el, lélekben velem leszel mindenhol, megnézem helyetted is mindazt a szépséget, amit te már nem láthatsz, meghallgatom a kedvenc együttesed összes új albumát, pedig én nem is szerettem őket, de úgy érzem, hogy akkor újra itt leszel egy kicsit velem.

Te már álomra hajtottad a fejed és soha többé nem ébredsz fel, elmentél oda, ahonnan nincs visszaút.

Nekem, aki az életet tovább viszi, nem a gyász a feladatom, nekem azt kell tennem, hogy szeressem azt az életet, amit ezentúl nélküled élek.

Nem lehet az élet a halálé, akik életben maradtak azoké a kegyetlen feladat, hogy temessenek és gyászoljanak és bánat könnyeket hullajtsanak. Ennyi feladat bőven elég, nem adhatunk ennél többet a halálnak.

Maradjon meg a temető kerítésén belül, és csak akkor jöjjön szóba, ha belépünk a rozsdás, nyikorgó vaskapun, ami fölött ott van a "Feltámadunk" felírat.

Nem gyászolhatlak egy életen át, de nem is felejtelek soha!

Emléked örökké itt lesz velem és ahova én megyek, ott leszel te is velem.

Több könnyet nem ejtek, már nem siratlak, levettem a feketét.

Elmentél, elengedtelek, eltemettelek, nem felejtelek.

Akik életben maradtak, nekik élniük is kell, nem töltheti ki az életük minden egyes napját a gyász.

Élünk, örüljünk, nevessünk, legyünk boldogok, tehát, ÉLJÜNK!