Vannak az életben olyan, előre nem tervezett élethelyzetek, traumák, amik után szó szerint szétesünk, kicsúszik a talaj a lábunk alól, elveszítjük korábbi, erős vagy annak vélt énünket. Amikor elveszítjük azt, aki nem volt ugyan a miénk, de velünk volt egy ideig, kísérőnk volt az életünk egy bizonyos szakaszában, akkor úgy érezzük, hogy nem vagyunk egészek, hogy elment a másik felünk, hogy üres az életünk. Jogos az érzés, mert valóban hiányállapot keletkezett, de nem a mi, hanem a kapcsolat másik fele az, ami nincs már a megszokott helyén, így tulajdonképpen mi magunk sértetlenül jövünk ki az egész történetből, nem tört csontunk, nem vágták le egyik karunkat, lábunkat sem...tehát éppen és egészségesen élünk tovább.

Mégis fáj, mégis hiányzik, mégis üres, mégis nehéz újra kezdeni.

Csak annyira ragad magával az egész negatív történet, amennyire hagyjuk, hogy eluralkodjon az érzéseink felett és hagyjuk, hogy búskomorrá tegye a napjainkat.

Persze, nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz, szinte lehetetlen az érzelmeket uralni, legalábbis ésszel nem, ami ez egonk egyik megtestesítője, mert ellentétben állnak egymással. Érzelmekre csak érzelmekkel lehet reagálni, mantrázhatjuk magunknak, hogy ő rossz nekünk, hogy ő nem kell nekünk, hogy ő becsapott...és így tovább, de nem érünk el szinte semmi eredményt. Vagyis egyet biztosan, nem tudjuk lezárni a múlt ládikáját, mert nyitva tartjuk, hogy folyamatosan tömködhessük bele mindazt az érzelmet, amit mi táplálunk, így a kapcsolatot mi magunk tartjuk életben.

Ahelyett, hogy őfelé irányítanánk az érzelmeinket, magunkat kell előtérbe helyezni, ha szeret célpontot keresünk!

Szeressük helyette saját magunkat, felé semmiféle érzelmet, se haragot, se gyűlöletet ne tápláljunk, mert az csak megköt bennünket és nem enged továbblépni!

Hiányosnak érezzük magunkat, ami igaz is, mert eltűnt mellőlünk valaki, akinek megszoktuk, megszerettük a jelenlétét. Megszoktuk, hogy nem vagyunk egyedül, szeretjük az állapotot, hogy van kihez szólni, hogy van kit ölelni, hogy van kivel osztozni a szeretetünkön és az életünkön.

Ez ha megszűnik, akkor nagy, matematikailag is könnyen kifejezhető az a hiány és űr, ami keletkezett, 50%kal lett kevesebb az, amiben mi voltunk a másik fél...ezért érezzük magunkat csak fél embernek, mert megszoktuk, hogy ketten vagyunk.

Essünk akármennyire is szét, nem maradhatunk se örökre, se túl sokáig az önsajnáló állapotban, mert akkor azon kívül, hogy kishitűek leszünk, súlyos önértékelési zavaraink is lehetnek. Fogadjuk el, hogy ő elment, hogy ő nincs többé az életünkben, így ne is osszunk neki lapot a további életünkben!

Ha már megtörtént, akkor fordítsuk magunkra minden figyelmünket, figyeljünk oda az érzelmi állapotunkra, vigyázzunk magunkra, hogy ne essünk depresszióba vagy melankóliába!

Ne keressünk semmi pótlékot, ne nyúljunk se pohárhoz, se semmihez, ami csak kiüt, de meg nem old semmit, csak ront az egészen, mert nem fogunk tudni józanul gondolkozni, élni!

Koncentráljunk magunkra, és szedjük össze a darabjainkat, még akkor is ha úgy érezzük, hogy azok a szélrózsa minden irányába szóródtak szét!

Meg kell tenni, hogy túléljük! Össze kell szedni magunkat, nem várhatjuk el mástól, hogy helyettünk majd megoldja!

Segítséget kérni nem szégyen, sőt dicséretes, és van amikor szükséges, de nekünk kell választani a két irány között, mi vagyunk az, aki visszarakja az első és az utolsó darabot is a kirakós játékban, ahol mi vagyunk a kép, ami nem lehet se hiányos, se részlet, se sérült, se töredék, csak egész kép az, ami megnézésre, elismerésre érdemes!

Amit neked, magadnak, magadért kell megtenned az, hogy szedd és rakd össz magad!

Más csak a kezedbe adhat pár darabot, de neked kell azokat a helyére illesztened!