Egy kapcsolat elején soha nem tudhatjuk, hogy mi lesz belőlünk...
Lehetnek megérzéseink, lehetnek vágyaink az illetővel kapcsolatban de azok nem többek, mint az álmaink rávetítése arra a személyre akivel éppen kibontakozóban van valami...
Nem tudjuk, csak szeretnénk tudni, hogy ő nem egynyári virága lesz az életünknek...
Nem lehetünk biztosak benne, hogy évelő lesz, nem tudhatjuk, hogy meg tesz-e majd mindent értünk.
Csak szeretnénk, hogy ne vigye el mellőlünk az első nyári vihar, nem mossa el az első őszi eső!
Szeretjük ,kedveljük, de még csak vágyjuk vele a jövőt.
Nem tervezhetünk semmit mindaddig, míg nem hoz áldozatot, amíg nem tesz lépéseket azért, hogy velünk és csak velünk akarjon lenni!
Amíg ő nem teszi tanúbizonyosságát annak, hogy első számú és egyetlenek vagyunk neki, addig a vágy csak vágy marad, ami nem több egy gondolatnál, nem ad biztonságot.
Csak egynyári mindaddig, amíg nem élünk át együtt viharokat, amíg nem bírunk ki megpróbáltatásokat, amíg nem élünk meg olyan élethelyzeteket, amik alatt biztosítani lehet a másikat a szeretetünkről, az összetartozásunkról...
Egynyári mindaddig, amíg nem bírjuk ki az első kemény fagyokat, amíg nem éljük át a tavaszi áradásokat...és mindazt, ami veszélyeztetné a kapcsolatunkat.
Csak akkor válhatunk kétnyári, esetleg évelővé, ha megtanulunk együtt maradni, ha használjuk a képességeinket ahhoz, hogy küzdünk egymásért, és kitartunk egymás mellett még akkor is amikor viharok tépáznak bennünket...
Ha megtanuljuk mi az ami összetart, hogy mi az ami motivál a jövőben, akkor elővehetjük a tervezőasztalt és felvázolhatjuk a közös jövőt.
Ha már 100%ig tudjuk, hogy együtt jobb mint külön, ha vele jobb mint mással, akkor lehetünk csak évelők.
Ha megtanulunk vigyázni, magunkra, egymásra és a kapcsolatra, akkor elég erős védőhálót építettünk a kapcsolatunknak, elég erős alapot építettünk a várunknak, lehet a falakra is gondolni...
Ha már tudjuk egymásról, hogy biztonságban leszünk a másik mellett, akkor lehet csak arra gondolni, hogy a vele szőtt titkos álmaink megvalósulhatnak...
Ha nem hoz mindenki kellő áldozatot, ha nem tesz mindenki egyformán lépéseket a másik felé, ha ne tesz megy mindenki minden tőle telhetőt a másikért és a kapcsolatért, akkor csak
egynyári virág volt az, amiben gyönyörködni lehetett...
Szép és jó, de hamar elmúlik, hamar elvirágzik...
El kell fogadni, hogy ebben ennyi volt!
Ha vigyázunk egymásra, ha meghozzuk az áldozatot egymásnak, egymásért, akkor túléljük az első megpróbáltatásokat, megbirkózunk az első nehézségekkel, és azok felett diadalittasan túllépünk...és máris
kétnyáriak lettünk.
De ez még közel sem évelő!
A neheze csak ezután jöhet.
Évek múltán is rájöhetünk, hogy valami hiányzik, hogy valami kevés, hogy ez így mégsem olyan jó, mint az elején...
Ahhoz, hogy sok éven át gyönyörködhessünk a virágunkban, sok áldozatot kell hoznunk, sok energiát kell belefektetni, önzésünket helyes korlátok között kell tartani, de önfeláldozásunk sem mehet el a végletekig!
Minden vihartól nem kell megóvni, nem kell esőben bevinni a szobába!
Kellenek megpróbáltatások, kellenek viharok, hogy erősödjön, hogy letörjenek a gyengécske ágak, hogy a legerősebb rész maradjon meg, az ami mindent kibír!
Ahhoz, hogy évelő legyen, sokat kell dolgozni...együtt-egymásért-magunkért!
Nem csak ő
nem csak én!
De nem is csak mi!
Mindenkiről külön-külön is, és együtt is!
