Előző írásom folytatása is lehetne...

Amikor úgy érezzük, hogy menekülés az élet, hogy csak az lehet megoldás a bajokra akkor nem vagyunk magunk...de még csak az árnyékunk sem mindannak aki  voltunk azelőtt, hogy nekivágtunk volna az esztelen rohanásnak...

Nem látunk, nem hallunk...csak rohanunk.

Vágtatunk minden elől...vágtatunk mint egy megbokrosodott ló, de inkább úgy mint egy egy űzött szarvas az erdőben aki menekül a hajtók elől...de nem tudja, hogy pont a puskacsövek felé terelik...

Nem használjuk  az eszünket, csak ösztönösen menekülünk onnan ahonnan elűztek, elmartak...

A nagy rohanás bizony energiába kerül...így van aki elgyengül, van aki annyira kimerül, hogy összeomlik, megsemmisül és feladja...feladja az esélyt, feladja a reményt...elmenekül az életből is...

Akinek először történt meg, hogy mennie kellett az eseményektől vezérelve az semmit sem tud...nem tudja azt, hogy mint minden a fájdalom is elmúlik egyszer és utána minden megy a régi kerékvágásban...

Aki már élt meg egyszer-kétszer vagy többször is hasonlót az már ismeri a forgató könyvet...de mégsem aszerint cselekszik. Legalábbis kezdetben biztosan nem...

Miért is nem teszi azonnal félre az előzőt, miért nem tudja azonnal kulcsra zárni a múlt ajtaját és méltósággal tovább lépni?

Mert szeret!

Az ember már csak ilyen.

Szeret szeretni, szereti ha szeretik...

Nem megy minden azonnal egy csapásra.

Ezt mélyen az eszünkbe kell vésnünk! De azt is, hogy senki és semmi sem adhat elég okot arra, hogy feladjuk és ne keressük meg a célt!

Itt a lényeg.

Ahhoz, hogy ne csak menekülés legyen az életünk hátralévő része ahhoz kell kitűzni egy célt, nem állomást vagy csak pihenőt hanem egy végállomást ahol biztonságban leszünk újra, pont úgy mint azelőtt!

Ez a cél mi magunk leszünk, ahol mi várjuk magunkat, mi látjuk magunkat ahogy átszakítjuk a célszalagot, mi leszünk az első és talán egyetlen aki gratulál a teljesítményünkért, mi leszünk akinek a karjába lehet esni az út végén, mi leszünk aki karon fog majd és felsegít és tovább vezet.

Magunknak-magunkhoz kell visszaérkezni ahhoz, hogy ne csak egy menekülő ember legyünk itt a Földön!
Nem ösztön lények vagyunk akik csak menekülnek céltalanul a végzetük felé...emberek vagyunk akiknek megadatott a gondolkodás is az érzései mellé.

Használjuk ki a tehetségünket arra, hogy ki tudjunk tűzni egy célt és azt ne is veszítsük szem elől.

Célozzuk meg saját magunkat, legyünk saját magunk példaképei és egyben reménysége is.

Ha meglátjuk a maraton végén a célt, akkor hajrá, húzzunk bele!
Nem érhetjük el csak akkor, ha biztosak vagyunk abban, hogy a lehető legjobb helyre érkezünk.

Magunkba-magunkhoz úgy kell érkeznünk mint amikor hazaérünk.

Az én házam az én váram.

Magunkban mindig biztonságban leszünk, magunkat soha nem csaljuk meg, magunkhoz soha nem leszünk hűtlenek.

Ha beértünk a célba, akkor nem leszünk sem űzött vadak, sem elmart kutyák...itthon mindig otthon leszünk.

Ha megállunk és nem menekülünk tovább, akkor utolér az élet, hiszen nem rohanunk el előle...utolér az esély, hogy mások mellénk szegődjenek, utolér az esély, hogy nem siklunk el semmi olyan új dolog és érzés mellett amit addig észre sem vettünk a nagy sietségben...

Lassítani, sőt meg kell állni ahhoz, hogy valaki ne csak egy elsuhanó árnyat lásson, hanem egy embert aki figyelemre méltó!
Haza kell érnünk önmagunkba, ahhoz, hogy valaki otthon találjon amikor majd bekopogtat az ajtónkon és kíváncsiskodik a hogy létünk felől!
Nem lehet örökké csak rohanni!
Nem lehetünk örök menekülő emberek, akiknek se céljuk, se álmuk...

Nem menekülhetünk örökre a múlt elől!

Amíg nem állunk meg addig semmi mást nem teszünk csak menekülünk.

Egy menekülő ember nem teljes de nem is ember...csak egy űzött vad.

Ahogy megáll, szembe néz, elfogad, megért, felvállal, elé áll...

onnantól kezdve már nem

menekülő ember.

Akkortól van élete, célba ért, megpihen, újra nyitva van...várban él ugyan, de azon se vasajtó, pláne nem rozsdás lakattal beláncolva...sehol egy rács...sehol egy függőhíd vagy vizes árok...

Inkább hasonlít egy várkastélyra, ami már csak a nevében vár...illetve másik értelembe is vár.

Onnantól már nem menekül.

Már vár.

Vár türelemmel, elfogadással, tárt karokkal, nyitott szívvel,.

Új esélyt vár, új embert vár, új szerelmet vár.

Nemhiába...mert aki nem menekül el előle azt előbb-utóbb utoléri az új esély, az új ember, egy másik nyitott szív, annak beleszalad valaki a karjaiba...

Ő már nem menekülő ember.