Mindenki hallotta már a régi bölcsességet,hogy ne fussunk olyan szekér után amelyik nem vesz fel...

Helyes-e hagyni,hogy elmenjen vagy fussunk inkább?

Nem szabad futni!
Rohanni kell!

Rohanni amíg ki nem köpjük a tüdőnket!
Rohanni kell lélek szakadva!
Rohanni kell amíg az izmaink fel nem mondják a szolgálatot!

Rohanni kell amíg a végkimerüléstől össze nem esünk!
Akkor és csakis akkor mondhatjuk el,hogy megtettünk mindent őérte akit szeretünk és megtettünk mindent a kapcsolatért amit szeretünk.

Sutba kell dobni az önbecsülést,el kell felejteni a dacot a méltóságot!
Mit ér minden büszkeség ha nem érjük el azt amit szeretnénk,ha nem érjük utol azt akit szeretünk...

Nem elég futni!
Rohanni kell!!!

Ha csak futunk akkor nem érjük el,nem tudunk újra mellé ülni a bakra,nem tudunk újra együtt haladni tovább.

Mindent el kell követni azért aki elindult egy másik irányba.

Mindent el kell követni azért,hogy együtt maradjon az ember azzal akit szeret.

El kell felejteni saját dacosságunkat,büszkeségünket és tudni kell megalázkodni is!
Tulajdonképpen nem alázat lesz az hanem áldozatra,kompromisszumra való hajlandóság,alkalmasság.

Nem szabad feladni,nem szabad könnyen elengedni senkit még akkor sem ha mehetnékje támad!
Ha nem küzdünk érte,ha nem futunk utána akkor nem is elég értékes.

Ha nem harcolunk érte akkor nem elég fontos,ha nem sírunk érte akkor nem is szerettük,ha nem rohanunk akkor nem is akarjuk...

Ha csak a büszkeségünkre és az eszünkre hallgatunk akkor elmegy az a bizonyos szekér amin ő ül,amelyiken ő döcög elfelé...

Rohanni kell,hogy utolérhessük és felüljünk mellé és újra esélyt adjunk neki. Neki és magunknak.

Mindenkinek,így magunknak is tartozunk azzal,hogy utolsó erőnket arra használjuk,hogy beérjük,hogy elé kerüljünk és megállítsuk.

Nem mehet el amíg nem lett minden kérdés megbeszélve,nem mehet el amíg kétségek maradnak...

Nem lehet elengedni csak úgy könnyedén mint ahogy egyik napot engedjük el a másik után.

Nem lehet továbblépni csak úgy mintha egy sima séta lenne.

Nem elég futni.

Rohanni kell!!!

Addig amíg utol nem érjük!

Még akkor is ha valaki felkapaszkodott már mellé a bakra.

El kell felejteni az egónk és mások okos tanácsait,hogy felejtsd el mert már elment!
Mit számít mások jó akarása,mit ér eszünk tanácsa ha csak boldogtalanság az amit elérhetünk általuk?

Semmit!
Szívvel kell rohanni,csak arra hallgathatunk!

Jól összeveszik a szívünk és az eszünk... de semmi baj... küzdjenek egymással,az a dolguk,hogy érveket és ellenérveket vágjanak egymáshoz.

Nem elég futni csak úgy komótosan mint amikor lemegyünk kocogni a Duna-partra...

Rohanni kell mint amikor az olimpikonok meglátják a célt a szemük előtt...

Rá kell kapcsolni,be kell gyújtani a rakétákat,mozgósítani kell utolsó erőtartalékainkat is!

Rohanni kell!!!!

Meddig?

Amíg utolérjük.

Rohanni kell!

Meddig?

Amíg össze nem esünk a végkimerüléstől.

Csak ott és csak akkor lehet elengedni ha már mindent megtettünk,ha más mindent elkövettünk,ha már lépni sem tudunk,ha már felkelni sem tudunk...

Akkor már tényleg nem érhetjük többet utol...akkor már csak ő jöhet vissza,akkor már csak ő tehet valamit,mi megtettünk mindent amit lehetett és annál is többet.

De mindaddig amíg jártányi erőnk van,mindaddig amíg nem szúr,nem fáj minden egyes lélegzet vétel,mindaddig amíg nem érezzük úgy,hogy kiszakad a tüdőnk,mindaddig

Rohanni kell!!!

Kiért?

Miért?

Érte,értem,értünk!

A kapcsolatért,a jövőért...