Az ember él egy olyan kapcsolatban,ahol úgy érzi mindkét fél,hogy jól alakulnak a dolgaik...
Vannak közös programok,vannak közös élmények,vannak szórakozások.
Ám mégis beférkőznek közéjük a kapcsolatok örök ellenségei és gyilkosai a megszokás,a monotonizmus és a csend.
Túl biztosra vették talán egymást vagy csak túl keveset voltak együtt ahhoz,hogy annyira megismerjék,megszeressék egymást,hogy minden egyes nap csak egyel erősítette volna az egymáshoz kapcsolódás aranyláncát...kevés volt az intim együttlét,ami nem testi kontaktusra értendő...
Nem a testek egymás előtti meztelensége de még csak nem is a felhőtlen szeretkezés jelenti az intim szféránk megosztását...akkor beszélhetünk a gátlásaink feloldásáról amikor a lelkünket nyitjuk meg a másik előtt és ezáltal megadjuk neki a lehetőséget,hogy megismerhessen...
Ha egy pár nem ismeri kellőképpen egymást akkor nem sok esély van arra,hogy együtt maradhatnak hosszabb távon is. Mert már az alapok is hiányoznak...anélkül pedig nem lehet építkezni...
Ha kimarad vagy helyet cserél pár lépcsőfok az ismerkedési folyamatból akkor hiányosságok lesznek...légüres terek,fehér foltok maradnak a másikról...több dologban csak feltételezéseinkre és megérzéseinkre hagyatkozhatunk...az pedig nem biztos,hogy neki is jó végeredményt szül.
Ha csak a testi gátlásokat vetkőzik le egymás előtt akkor elmaradnak az egymást igazából megismerő,éjszakába nyúló beszélgetések és csak szexelni fognak...már csak úgy unalom űzésből is...
Az nagyon jó lesz mindkettejüknek hiszen ismerik egymás érzékeny pontjait és jól tudják mit és hogyan szeret a másik...
De...
Ha nincs egymás alapos megismerése,akkor kevés lesz az ami összetartaná a párt és előbb utóbb bekövetkezik a kapcsolat szétesése...
Nem vezet feltétlenül azonnal váláshoz mert különböző okok miatt nem valósulhat meg az azonnali oszolj...de az egyik fél nyitni fog kifelé...
Nyitni fog,mert kevés neki az amit otthon megélhet...
Most nem arról írok aki kezdeményez,hanem arról aki van is meg nincs is,marad is de kimarad a jóból...
Rettentő nehéz azt átélni amikor ő akit szeret az ember,ő akit tisztel az ember mással akarja folytatni az életét.
Nehéz de megérthető és átvészelhető ha a lehető leggyorsabban zajlik le a szétválás szakasza...
Akkor van lehetetlen érzés amikor egy szép napon rájön az ember vagy közlik vele,hogy bizony szép szarvak vannak a feje tetején...
Nem irigylésre méltó a helyzet.
Kétféle fő érzés törhet fel...
Az egyik az érzelmileg ugyan érett de érzékeny lelkű Férfi esete...aki tud néha döntésképtelen is lenni...
Ilyenkor a férfi már nem is férfi,mert nem érzi magát annak,mély depresszióba is zuhanhat...egyfolytában őt látja valaki mással,valaki más karjaiban...
És nem érti,nem fogja fel,hogy mindez miért történt...hogy jutottak idáig...
Csak vegetál olyankor az ember amikor van is meg nincs is...
Tudja már,hogy a másik átlépett egy olyan küszöböt ami számára rossz irányba halad...
Tudja már,hogy a másik valakit közelebb engedett magához...közelebb mint szeretné...
Tudja már,hogy a másik olyan kapcsolatot hozott létre vagy engedett meg magának amiben neki semmi helye nincs...
Tudja...de nem akarja tudomásul venni...
Tudja de még így is bízik a másikban,hogy majd észhez tér...
Tudja de még így is szereti a másikat... Vagy csak megszokta és neki sem volt olyan hú de jó?...Fene tudja...
Tudja de nem szakít,nem mer mert fél attól,hogy örökre elveszítheti őt. Őt akit szeretett,de nem tudott megtartani.
Nem tud szakítani sem.
Csak rágja,emészti és magát okolja mindenért,mert még bele is sulykolták,hogy nem férfi a talpán az aki még szakítani sem tud... Hiszen még a saját maga érdekeit sem tudja képviselni...
Csak vár,csak vár...
Éjjelente felriad...látja őt és azt a lelki szemei előtt...
Éjjelente felriad...hallja őt és azt...
Éjjelente felriad...ha egyáltalán el tud aludni...
Felriad és úgy marad,mert a szemét sem meri becsukni,hogy ne legyenek látomásai őróla...
Várja,hogy elmúlik nála,várja,hogy visszatérjen...
Várja mert szerette mindezek ellenére is...
Elveszti az irányítást a saját élete felett,kicsúszik a keze közül a kormány és lába alól a talaj...
Csak várja,hogy írjon,hogy hívja,hogy mehessen...
Nem tud szakítani sem...fél elveszíteni őt,túlzottan rábízta magát és a kezébe adta a boldogságának kulcsát...
Nem szakít csak csendben szenved...szenved és beéri az apró,a nagy asztalról lehulló maradékokkal,beéri az apró szeretetmorzsákkal amik neki jutnak...
Amikor ő kerül elő akkor pedig határtalanul boldognak érzi magát mert azt hiszi,hogy újra,hogy mégis,hogy igen,hogy engem akar...
De csak reggelig tart aztán mégsem...
Újra zuhanás van,újra pokol...
Ha együtt él egy pár és úgy éli át az ember azt amikor a társa félrelép az ennek a leírásnak kb a négyzete...
Akkor otthon várja,haza várja onnan ahova ment,kettőjük alkotásába várja haza őt...nem alszik,vár,nem eszik vár...
Várja este,várja éjjel...minden autó hangjára felpattan,kirohan...néz,hallgatózik...de mégsem,még nem...
Határozottsága romokban,nem férfinak de még csak embernek sem érzi magát olyankor az ember...
Nem mindig lehet szakítani vagy elválni...nem mindig tud az ember szakítani vagy elválni...Ahhoz is meg kell érni,fel kell nőni...
A másik típusú ember az aki ahogy megtudja,hogy megcsalták azonnal becsap ajtót-ablakot és örökre hátat fordít annak aki tette vele...
Határozott jellem,de nem biztos,hogy eléri az érzelmi érettsége az előzőjét...
Nincs jó megoldás egy olyan témában ami eleve csak fájdalmat szülhet.
Fáj az együtt maradás mert tudjuk,hogy osztozni kell...de nem akarjuk látni,mert vakon bízunk még akkor is és mindvégig...és a megoldás lebeg a fejünk előtt...
Fájdalmas lenne a szakítás mert félünk,hogy nélküle kell továbbélni...
Ha az ajtót villámgyorsan betesszük magunk mögött vagy őelőtte akkor ugyan gyorsan lépünk és rettentő határozottan...de később megbánhatjuk heves és szenvedélyes döntésünket...
Véget nem érő vitát lehetne nyitni,hogy kinek,miért és melyik módszer vált be vagy válna be...
