Egy szép napon az új élet hajnalán az ember ébredezik...álmos fejjel,kábán,lassan kibotorkál a fürdőszobába ,mint minden reggelen...megmosakszik,fogat mos mint mindig...
De valahogy ez a reggel más,ma már nélküle ébredt...
Nem azért mert tegnap volt a napja,hogy elment ő,hogy itt hagyta ő.
Tegnap csak elengedte,elengedte a régi szerelmét,elengedte,hogy járja a saját útját amit ő választott saját magának.
Elengedte a súlyt ami már hónapok óta nyomta a vállát,elengedte a terhet ami a szívét majdnem kitépte,letette a nehezéket ami a lelkét a sárba húzta.
Tegnap megengedte saját magának,hogy nélküle élhessen,hogy nélküle folytassa az életét,pontosabban nélküle kezdje újra.
Tegnap csak sétálni volt,sétált a férfi aki üldözött vadként menekült azóta,hogy kiebrudalták onnan amit örök otthonának hitt.
Tegnap egy csodaszép téli napon csak felment a hegyre,felcipelte mázsás terheit...de le már egyedül jött,mindent otthagyott ami ma már csak régi emlékként kísérthet.
Felment,hogy megküzdjön önmagával,hogy felvegye harcot a szíve és az esze és vívják meg ők a saját háborújukat,hiszen úgyis mindig csak veszekszenek egymással.
Esze már régóta csak azt szajkózta,hogy
-Hagyd ott,menekülj amíg nem késő.
-Fordíts hátat neki,hiszen ő is azt tette!
De az erőt nem adta meg a döntéshez...
-Mindeközben a szíve csak azt súgta halkan,hogy
-Szereted,nem teheted meg vele,hogy elhagyod...-
-Még akkor sem hagyhatod el ha ő már megtette és téged lehúzott a wc-n!
Felment a hegyre...
Útközben találkozott sok érdekes emberrel,mert mindenki érdekes...
Egy idős bácsika leszállt a buszról,megállva az óráját nézte...talán az unokáját várja egy vasárnapi sétára...talán a gyerekével van randevúja...
Egy kisgyerek,ült a babakocsijában és édesen aludt...álmában mosolygott kedvesen.Közben a plüssmacija leesett,de nem ébredt fel,nem zavarta meg az álmát. A férfi visszaadta az anyukájának,mert még hiányozhat... Egy mosoly és egy köszönöm volt a válasz. Mennyit mennyit ad az aki rámosolyog valakire?!
Leszállt a férfi a buszról,lassan ment mert vállai nehezen bírták a súlyt amit cipeltek...dereka is megroppant a merevségtől,mert nem akart engedni a változásnak...
Ahova a busz érkezett ott gyerekek nevetésétől volt hangos a hegyoldal,szánkóztak,hógolyóztak,egytől-egyig vidámak és önfeledtek voltak...
Onnantól kezdve mintha könnyedebben lépkedett volna...
Séta közben egy apuka a kisfiát húzta a szánkon,aki hasalt és úgy gyűjtötte kezével a havat.
Elmaradtak a gyerekek,lemaradtak vagy épp előre mentek a sétáló párok,emberek...
Egyszer csak egy nagy,kissé odvas,félig-meddig kiszáradt fa állt az útjában...
-Istenem de szép és milyen hatalmas!
-Hány éves lehet,mit látott,mit élt át?
Hajdani nagyságából sokat veszíthetett,hiszen sok ága kiszáradt már,szélviharok törték le őket...
A férfi megölelte a fát...
Érezték egymást...
A férfi szótlanul simogatta a durva tapintású de mégis oly kedves törzsét.
-Mennyi mindent átélhetett,mennyi viharban talpon maradt,hány és hány ágát veszíthette már el...és ott áll ahol annak idején,akár több száz évvel ezelőtt földre hullott egy makk,ami kihajtott és új életre kelt és óriásira nőtt és azóta is állja a viharokat.
Nem kesereg,nem sír,nem bánkódik. Teszi a dolgát,él amíg csak lehet,talpon marad amíg csak lehet.
-A férfi azt érezte,hogy az ő bánata,terhe semmiség ahhoz képest amit ez a fa túlélt már.
Viharokat,cikázó villámokat látott lelki szemeivel...háborúkat látott,lőttek,haltak...fagyos napokon emberek jöttek,tűzifáért... a fa csak hagyta,hogy elhordják letört ágait amik majd valahol az otthon melegét adják...részei voltak,mégsem nyekereg érte,hogy elvitték mellőle,hogy soha többé nem látja őket...
A férfi miután otthagyta a fát,ment tovább és még jobban volt,terhei könnyebbek voltak,nem is volt már olyan nagyon nehéz a szíve sem...
Odaért egy kilátóhoz...éppen egy pár jött le róla...
Gondolta ha már itt van csak fel kéne menni...fel kéne de mindig is tériszonya volt...
De ezt kőből rakták,Erzsébetnek elnevezték...
Ha kőből van,akkor az csak stabil lehet...
Nekivágott...
Egyik lépcső jött a másik után,szaporodtak a megmászott emeletek...
Fogyott a távolság ő és a csúcs között.
Valami nagyon változott odabent...valami háborgást kezdett érezni...a gyomrában remegést érzett...valami nagyon dolgozott odabent.
Valami nagy és megfoghatatlan érzés nagyin kitörni készült...mint amikor a láva már keresi az utat,hogy végül eget-földet rengetőerővel törjön ki és forró piroplasztik árként elsöpörjön mindent ami az útjába kerül...
Felért a férfi a torony legtetejére...mellette megtépázott trikolor lobogott.
Nézte a tűző napsütésben a szmogfelhő alá elbújó fővárost...arcába csapott a szél.
Nem szólt egy szót sem,hiszen egyedül volt,nem határozott el semmit,nem azért jött...
Csak egy levegővétel volt az amire futotta az erejéből...
Vett egy mély lélegzetet...és akkor,és ott abban a pillanatban kitört egy vulkán...Lelkében,szívében felszakadt egy szennyes zsák,kiáradt belőle minden ami ott volt,ami felgyülemlett benne az eltelt nyomorult hónapok alatt...
Úgy viharzott ki belőle minden,hogy könnyre fakasztotta a felszabadultság érzés.
Nem sírás volt az,nem bánat szülte,örömkönnyek csillogtak a napsütésben. Szíve megszabadult a nyomástól,lelke megszabadult a bánat fekete fátylától,teste megszabadult az addig cipelt terhektől...
Újra és újra csak sóhajtott nagyokat,érezte és élvezte ahogy egyre tisztább és egyre könnyebb lesz.
Érezte,hogy nevetnie kell.
Pedig régóta nem tudott nevetni,egy árva mosoly sem jelent meg már régóta az arcán.
Ott és akkor pedig hangosan nevetett,közben sírt.
Örült az életnek.
Aztán lejött mert jöttek mások,jöttek új emberek akik szintén a tájban jöttek gyönyörködni...
Lejött de nem úgy,mint ahogy felment.
Csak nézte a tornyot,ami ezentúl az ő kettejük titkát is őrizni fogja.Erzsébetre gondolt,akiről elnevezték. Mosolygott és azóta is csak mosolyogni tud.
Hiszen nincsenek terhei,mindent ott hagyott ahova való,mindent lerakott oda ahova való,lelkén nagytakarítást végzett,leporolta,kifényesítette a szívét.
Ez történt a tegnap,ami miatt azon a reggelen másként ébredt,másként látta a világot,holott minden úgy történt mint máskor...csak éppen ő lett más,szabad lett.
Ekkor látta meg magát a tükörben...
Ekkor jött rá,hogy az élet ahhoz túl rövid,hogy örök kesergésre pazaroljuk drága és mindig csak fogyó időnket.
Ekkor jött rá,hogy az élet még akkor is szép ha egyedül vagyunk,mert úgy kell lennünk.
Bele nézett a tükörbe és találkozott benne valakivel akit régen látott már.
Ő maga volt ott...
-Rég láttalak! Hol voltál eddig? Szóltam hozzád de nem hallottad,biztattalak de nem hallottad,mutattam az utat de te nem találtad...
-Ne haragudj! Ezentúl mindig csak rád hallgatok! Rád aki sohasem hagy cserben,sohasem lesz hűtlen és sohasem téved,és minden viharban rendíthetetlenül állsz...
-Rég láttalak de ezentúl mindig téged látlak,rád hangolom a fülem,engedem,hogy vezess az utamon.
Te vagy én és én vagyok te.
Te csak egy tükörkép vagy gondolhatnám...de te vagy az aki ugyanolyan mint én vagyok. Ha nem vagyok jól,te sem vagy,ha te nevetsz akkor én is...
Akkor te belőlem vagy...vagy én belőled.
Akkor te több vagy mint egy tükör visszavert képe...
Akkor te vagy az én lelkem,a szívem...
Visszataláltam hozzád,visszatértem magamhoz...
-Rég láttalak...
