Nád és mocsár...
Ha egy kapcsolat amiben élünk már nem mondható párkapcsolatnak,mert már kihunyt a szerelem utolsó kis lángja is,ha már kialudt az utolsó szem parázs is,ha már nincs más csak hamu akkor miért nem vagy miért nagyon nehéz kilépni belőle?
Miért nem szeretünk változtatni,miért jobb a mocsárban ülve szenvedni és csak vágyakozni a jóra és a szépre?
Miért jobb a mocsárban nyakig süppedve,fulladozva lenni mint nagy lélegzeteket véve szabadon repülni?
Jobb a mocsárban lenni és nem mozdulni mint haladni előre és fejlődni és élni?
Jobb a mocsárból nézni a világot és csak nézni a madarakat ahogy szabadon ugrálnak,szálldosnak nádszálról-nádszálra?
Jobb a csendes szemlélőnek az élete mint annak aki valóban éli az életét?
Félünk.
Félünk kilépni abból amiben vagyunk,nem élünk csak vagyunk.
Nem is élünk csak halunk.
Félünk változtatni,félünk otthagyni,félünk mindentől ami új lehet.
Azt hisszük a megszokás mocsara biztonságot ad,hiszen olyan kellemes langyos az ami körülvesz...
Nem vesszük észre,hogy egyre lejjebb süllyedünk,egyre jobban beleragadunk,nem lépünk,nem megyünk sehova.
Félünk változtatni,félünk lépni...
Azt hisszük az a természetes amiben vagyunk,mert már nem emlékszünk arra,milyen is volt szabadon repülni és élvezni,szeretni az életet...
Olyan kényelmes és lágy...és semmit se kell tenni...
Nézzük aki mellettünk van,nézzük ahogy süllyed velünk együtt...
Nézzük egymást,nem szólunk egy szót sem,csak csendben,lassan süllyedünk egyre lejjebb...
Azt hisszük,hogy jó ott ahol vagyunk,nem változtatunk...
Inkább csak várunk,hogy majd történik valami,hogy majd jön valaki,hogy majd valaki megoldja helyettünk,hogy majd jön valaki aki kihúz a szarból és szabaddá tesz újra...
Hát ha jön is valaki abban nem lesz köszönet mindenkinek...
Egyet fog csak kihúzni,egynek fog csak tudni segíteni...
Az lesz az aki megoldja annyiban a helyzetet,hogy tudatja velünk,hogy nem számíthatunk másra csak magunkra...
Tudatosul bennünk,hogy nem kecmergünk ki a sárból,akkor az fogja okozni a vesztünket és előbb-utóbb belefulladunk.
Saját magunknak köszönve a kínhalált...
Ha nem változtatunk azon ami már csak megszokássá vált és már nem szerelem,de már nem is párkapcsolat csak posvány,akkor más csak úgy fog,hogy a végén még jobban elmerülünk...
Ki kell jönni a mocsokból a partra,keresni kell tiszta és csillogó vizet ahol lemoshatjuk magunkról mindazt ami ránk ragadt a bűzös,nyúlós sártengerben,ki kell feküdni a napra megszárítkozni.
Szárnyainkat is kiteregetjük,nincs már rajta iszap,se semmi más csak hófehér ragyogás.
Újra tiszták vagyunk és mozgás képesek és repülni akarók.
Szárnyra kapunk és repülünk...
Egyre feljebb és feljebb jutunk.
Már nem is látjuk magunk alatt azt ahol addig voltunk:
Már nem látunk semmi mást csak a kéklő eget,alattunk pedig az elsuhanó tájat,lágyan ringadozó réteket,égig nyúló hegyeket,csillogó folyókat,tiszta vizű forrásokat...
Repülnek mellettünk más madarak,akik szintén csak szárnyalnak és élvezik a szabadságot mint mi magunk...
Talán ők is tudják amit mi...
Talán ők is voltak ott ahol mi...
De már csak volt,de már csak múlt...
Nincs többé se nád se mocsár
