Egyszer mindenki rájön arra, hogy sokkal kényelmesebb álarcok, álruhák nélkül mutatkozni, így a valódi énjével lehet benne akár egy párkapcsolatban, akár az élet bármely területén.

Mert lehet egy ideig mutatni, eljátszani valaki mást, lehet próbálkozni felvenni egy maszkot, ami mögé elbújva azt mutatjuk kifelé, aminek valaki más látni akar bennünket.

Megéri valaki más bőrébe bújni?

Egy ideig igen.

De idővel fárasztó lesz, és mivel nem önmagunkat adjuk, így mi magunk nem is leszünk ott, csak az, akit, amit alakítunk.

Hosszú távon nem kifizetődő, mert túl sok energiát igényel egy szerepkör alakítása, egy tőlünk idegen jellem fenntartása.

Aki nem a saját jellemét mutatja be, tartja fenn, az előbb-utóbb belefárad, belefásul a színészi teljesítményébe, és megtörve fog élni, hacsak nem időben leveszi azt az álruhát, amit valami cél elérése érdekében önként magára öltött.

Ha úgy viselkedsz mint valaki más, ha azt az arcod mutatod, amit más elvár tőled, akkor nem vagy más, csak egy rab, aki saját magát ejtette fogságba.

Egyszer te is rájössz arra, hogy nem helyes játszmázni, hiszen azzal sikert biztosan elérhetsz, de boldog nem lehetsz, mert nem adsz lehetőséget arra, hogy megérezd az ízét.

Ha játszol, akkor egyben játszadozol is, magaddal és mással is.

Úgysem tudod a végtelenségig fenntartani a látszatot, a sánta kutyát és téged is utol érnek, akkor pedig csalódást fogsz okozni annak, aki miatt űzted a kisded játékod és fájdalmas búcsúban lesz részed.

Egyszer te is rájössz, hogy nem éri meg játszmákkal párkapcsolatot létesíteni, még inkább fenntartani.