Sok ember úgy viselkedik egy párkapcsolat, hogy gyakorlatilag mindenben igazat ad a párjának.

Teszi ezt azért, hogy egyrészt elkerülje a nem kívánt konfliktus helyzetet, vagy pusztán azért mert bőven megelégszik azzal, hogy ha másik fél jól érzi magát.

Neki, magának elég annyi, hogy a párját kiszolgálja. Mert az bizony csak kiszolgálás, ha csak róla szól az egész történet.

Jó neki minden, amit és ahogy elé tesznek.

Nincsenek önálló igényei, vágyai, céljai, sőt az ízlésvilága is afelé mozdul, amerre a párjának megfelelő lesz.

Nem panaszkodik, hogy sós, vagy éppen sótlan a tökfőzelék, nem rinyál, hogy már megint a szappanoperát kell nézni este, elfogadja azt, ami van.

Nem küzd önmagáért, gyakorlatilag odaadta magát a másiknak, mégpedig használatra.

Ez egy darabig szép és jó, hiszen ellentétek nem lévén, elmaradnak a viták és minden szépnek és jónak látszik.

De csak annak látszik!

Egy cseppet sem szép, és nem is jó.

Akinek már nincsenek önálló céljai, amit a társától függetlenül is meg akar valósítani, az az ember valójában lelkileg már megszűnt létezni, ő már nem egy önálló egyéniség, hanem csak egy szolga, akinek akkor lesz csal valamije, ha adnak neki. De abban sem lesz köszönete, mert azt kap, amit a másik fél jónak ítél, és nem azt, amit ő maga szeretne.

Ezért nem szabad csak a másik fél igényeit figyelembe venni akkor, amikor szóba kerül, ezért nem csak a másik fél vágyairól kell szót ejteni.

Hosszabb távon úgyis csak akkor működhet normálisan egy párkapcsolat, ha abban mindenkinek megvalósulnak az egyéni vágyai is és nem kell sokszor lemondania azokról vagy túl sokáig várni azok megvalósulására.

Nem szabad mindenre rábólintani, nem kell mindenre azonnal igennel felelni!

Egy feltett kérdésre nem mindig az a helyes válasz,

Legyen, ahogy szeretnéd!

Legyen, ahogy TI szeretnétek!