Sokan, sokféle módon élik át a szakítás fájdalmait, sokféle módon reagálunk arra, hogy elhagynak bennünket, így ahány ember, annyiféle recept van arra, hogy miként éljük túl azt az időszakot, amíg újra magunkra találunk.

Az a biztos az ilyen esetekben, hogy hatalmas elesettség érzés keríti hatalmába a magára hagyott embert, és nem találja a helyét az új, üres, és ez miatt félelmetesnek tűnő világban.

Pedig a világ semmit sem változott, nem lett sem nagyobb, sem kisebb, de még a félelmek sem szaporodtak meg benne, mi magunk, illetve a kapcsolati státuszunk változott, egyedülállókét kell folytatni!

Egy ember eltűnése, egy párkapcsolat megszűnése sem elég ok arra, hogy az életünk azután csak annak felemlegetéséről, siratásáról szóljon!

Akármilyen hosszú, akármilyen boldog párkapcsolat is van mögöttünk, azt ott kell hagyni, ahol volt, a múltban!

Persze ez nem megy se könnyen, se gyorsan, de idővel magunkat kell előtérbe helyezni a múlttal szemben, és a saját életünkkel kell foglalkozni!

Aki elment, ami elmúlt, annak a számunkra is legyen vége ott és akkor, ahol és, amikor történt!

Először természetes a reakciónk és nem tudunk mást tenni, csak keseregni és könnyeket ejteni érte, miatta.

De ha jól belegondolunk, akkor csak magunkat sajnáljuk, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, és azért bánkódunk mert megfosztottak egy boldog élettől.

Rá kell jönnünk, el kell fogadnunk, hogy ő már nem akar bennünket, ő már mást szeret, mást akar!

Saját értékeinkre kell koncentrálni és arra, hogy egyedül is egész emberek vagyunk, nem függ senkitől a boldogságunk!

Tudom, hogy pont ez a legnehezebb egy olyan időszakban, amikor az önbecsülésünk a béka feneke alá süllyedt, de akkor is meg kell tennünk!

Sirassuk meg, hogy a könnyekkel együtt a bennünk lévő fájdalom, keserűség, feszültség is távozzon, aztán temessük el, zárjuk le!

Ezt nem lehet se tanítani, se más példái, tapasztalatai alapján elsajátítani, ezt mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalni, és saját magának kell megtanulnia!

Nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz, de aki akarja, hogy elmúljon az életéből a bánat, annak menni fog!

Ezért csak egyet kell tenni, felemelni a fejünket, a figyelmünket előre, a jövő felé kell helyezni!

Találjuk meg a korábbi, őnélküle is boldog énünket és ha meg van, akkor szeressük tiszteljük, becsüljük annyira, hogy nem keserítjük meg az életünket azzal, hogy örök gyászban tartjuk magunkat!

Állj fel, indulj el és meglátod, hogy a jövő legalább annyi és olyan szép élménnyel gazdagíthat, mint amilyen, és amennyi a múltban már megtörtént!

De ehhez el kell indulnod, mégpedig úgy, hogy a lelki szennyest leteszed, nem cipeled magaddal!

Ha pedig már úton vagy, rájössz, hogy milyen szép is az élet, mennyi ok van a boldogságra, pedig Ő már nincs is veled!