Annak idején William Shakespeare rátapintott a lényegre és nagyon jól megfogalmazta a lényeget, hogy "Színház az egész világ" és benne, mi emberek vagyunk a szereplők.

Örök igazság, mert az egész életünk arról szól, hogy eljátszunk bizonyos szerepeket, lehetünk fő vagy hatodrangú mellékszereplők is, nagy részt rajtunk múlik, hogy melyiket szerep az, amit alakítunk, sajátunkká tesszük.

Persze, sokszor előfordul, hogy nem a saját akaratunkból kerülünk bele bizonyos szerepkörbe, de az már rajtunk múlik, hogy kényszeredetten maradunk és energia pocsékolóan alakítunk valamit, ami felőrli az erőinket és az idegeinket vagy felhagyunk a szereppel és továbblépünk.

Nem lehet mindig azonnal megtenni a szükséges lépést, de figyelmünket arra kell összpontosítani, hogy a lehető legrövidebb időn belül meg kell találni a módját annak, hogy kilépjünk abból a közegből, ahol egyáltalán nem könnyed és szeretetteljes a szerep, amit ránk kényszerítenek!

Nem kell az életet túldramatizálni, a mi negatív hozzáállásunk nélkül is van benne bőven elég dráma!

A saját életünknek mi magunk legyünk az írói, múljon rajtunk, hogy tragédia vagy komédia lesz belőle.

Ne várjunk másra, hogy széppé tegye, ne várjuk meg, amíg a körülmények maguktól megjavulnak, vegyük kezünkbe a sorsunkat és cselekedjünk még azelőtt, hogy elfogyna az erőnk vagy az időnk!

Nem kell túl komolyan venni az életet, maradjunk olyan vidámak mint a gyerekek egy játszótéren, akik önfeledtek maradnak minden esetben, bármilyen szerepet is alakítsanak!

Ők vidámak ha katonák, nevetnek, amikor sofőrt játszanak és még akkor sem komolyodnak el, amikor papást-mamást játszanak.

Akkor, mi felnőttek miért esünk kétségbe, miért nézzük sok dolognak az árny oldalát?

Csak, mert félünk, hogy elmúlik a boldog pillanat, félünk, hogy nem jön másik?!

Birtokolni szeretnénk mindent, így sajátunknak szeretnénk tudni még a párunkat is, és mindazt, amit adhat!

Ha pedig valami vagy valaki a miénk, akkor természetes, hogy azt el is lehet veszíteni, vagy valaki elveheti tőlünk és ez az, amitől félünk.

Pedig felesleges dolog azon aggodalmaskodni, hogy mi lenne vesztesként jönnénk ki egy kapcsolatból vagy bármilyen szituációból!

Meg kell tanulnunk elfogadni az élethelyzeteket és nem kell minden áron azon dolgozni, hogy megtartsuk vagy magunknak higgyünk olyan párkapcsolatokat, ami nem a miénk, de még a szerep is erőltető, ami által fenntartjuk!

Inkább játszunk el egy túlélőt, mint egy olyan hőst, aki az életét is feláldozza olyan valakiért, aki egyáltalán nem szolgál rá arra, hogy megérdemelje!

Tekintsünk úgy az életre és benne az összes kihívásra úgy, mintha csak egy játszótéren lennénk és az akadályok összessége csak egy új, izgalmas, érdekes mászóka lenne, amitől nem félni kell, hanem megmászni és túl jutni rajta!