Nagyon sok ember értetlenül hallgatja azok panaszkodását, akik párkapcsolatban élnek, de mégis egyedül, mégis magányosnak érzik magukat.

Akiknek boldog párkapcsolat jutott vagy csak épp beérik azzal, ami van, hihetetlen dolog, ha valaki annak ellenére sem boldog, hogy mindene meg van.

Számukra szól az a tény, hogy nem elég az a sok minden, ami látszik, amit kívülről nézve tudni lehet, annál sokkal többre van szükség.

A boldogság nem fejezhető ki semmiféle mértékegységgel, abból nincs olyan, hogy majdnem vagy félig-meddig, csak teljes mértékű létezik.

Van vagy nincs.

Ha valaki nem érzi magát boldognak annak ellenére sem, hogy férjnél van, vagy éppen nős, akkor nagyon nem jó helyen szórja el a legnagyobb vagyonát, az életével játszik és csak elpazarolja az idejét olyan ember társaságára, aki nem méltó rá.

Nehéz dolog megfogni és megérezni azt a pillanatot, amikor rájövünk, feleszmélünk, hogy az adott ember bizony nem megfelelő.

Sok idő telhet el mire rájövünk, hogy lépni kellene, és joggal feltételezzük, hogy már késő, vagy túl nagy árat kellene fizetni azért, hogy ott hagyjuk.

Általában a kellő mértékű ismeretség hiánya vezet oda, hogy a kapcsolatban lévő felek egy idő után megunják egymást és ellaposodik a kapcsolatuk. De az is lehet, hogy mindig is az volt, csak ők maguk sem vették észre, mert nem is volt idejük, igényük, energiájuk egymásra és arra, hogy odafigyeljenek a kapcsolatuk ápolására.

Sok esetben rengeteg dolog, esemény, körülmény tereli el két ember figyelmét arról, hogy egymáshoz olyan közel kerüljenek, ami már intim viszonynak mondható. Nem a szexet értem intim viszony alatt, az még csak szimpla örömforrás, rosszabb esetben pótcselekvés két ember életében, ha nem ismerik egymást eléggé.

Az nevezhető bensőséges kapcsolatnak, amikor már szinte tudják a másik gondolatát, képesek az ő szemével látni, az ő fülével hallani, az ő eszével gondolkodni. Amíg ezek nincsenek meg, addig csak a felszínt súrolják, és nem kerültek közel egymás lelkéhez.

Akik annak ellenére sem ismerték meg egymást, hogy hosszabb ideje, akár sok éve is együtt élnek, azoknak a helyzete soha nem is fog pozitív értelemben megváltozni, ha a sok év nem volt elég, akkor ők eleve nem egymásnak lettek teremtve és az a legjobb ha ezt fel és elismerik, és minél előbb elbúcsúznak egymástól, megadva mindenkinek a lehetőséget arra, hogy boldog életet élhessen.

Társsal élni de mégis magányosan az nagyon lélekromboló életforma.

Nem szabadna fenntartani csak azért, hogy legyen és, hogy dicsekedhessünk azzal, hogy mi bizony nem vagyunk egyedülállók vagy azért, mert belelátunk olyat a kapcsolatba vagy a társunkba, ami soha nem is volt és csak a mi vágyaink azok, amiket szeretnénk viszontlátni a valóságban is.

Nem csak társ kell, akit bárki megtestesíthet, hanem arra van szükség, akiből csak egy van és pótolhatatlan, kiválthatatlan. Olyan aki mellett soha nem álmodozol másról, akit nem azért nem csalsz meg, mert a férjed, vagy a feleséged, hanem azért, mert nem vagy rá képes, hogy megalázd a benne élő lelket.

Ha társad van, de mégis magányos vagy és üres az életed, akkor még azelőtt lépj tovább mielőtt kísértésbe esel és valaki másnak a karjai között ébredsz, vagy még azelőtt, hogy elfogyna az időd és az erőd ahhoz, hogy új életet kezdj!