Minden párkapcsolat elkezdődik valahol és valahogy, de egyben biztosan egyeznek, mégpedig abban, hogy ismerkedünk és igyekszünk minél több információt begyűjteni a másikról.

Ez alapozza meg az összes további lépést, ami már nem ésszel, hanem szívvel irányított cselekedet.

Elsősorban kérdéseket teszünk fel az illető személy múltjáról, ha voltak, akkor a korábbi kapcsolatairól, családjáról, tetteiről, szokásairól...

Tesszük mindezt azért, hogy valamilyen kép kialakulhasson róla, és ha kellően be tudunk mutatkozni, mesélni tudunk magunkról, akkor rólunk is.

Ez az alap, így kellene elindulni, mert ha nem tudunk semmit egymásról, ha ködbe burkoljuk az előéletünket, akkor nem elég az ismeretanyag, nem tudunk mire építkezni és elmarad a folytatás vagy ha mégsem, akkor lesz egy felületes, érzelemszegény kapcsolatunk.

Az addig rendben, hogy nagy részt megismertük egymást, de a jövőt így sem tudjuk, mert az nincs itt, hogy lássuk a saját szemünkkel, nem fogjuk tudni, hogy ő miként fog reagálni bizonyos élethelyzetekre, hogy fog hozzánk viszonyulni, ha mondjuk már évek is eltelnek egymással.

Minden és mindenki változik, így a kapcsolatban résztvevő felek sem ugyanolyanok lesznek egy-két vagy több év múlva.

Lényeges, hogy minél többet megtudjunk egymásról, mielőtt a szívünk kerül előtérbe, mert onnan már nincs visszaút, szeretni fog, ha akarjuk ha nem.

Ha pedig a szívünk irányít, akkor már háttérbe kerül a józan ész, mert nincs rá szükség, és nem is kell felesleges agyalással tölteni az időnket.

Elég hinni és megbízni valakiben vagy a saját szemünkkel meggyőződni arról, hogy milyen mindenhol és mindenkor?

Sietni és siettetni nem szabad, de egy bizonyos, előre meg nem határozható időt el kell tölteni egymással ahhoz, hogy az alap, a kötelező információkat megkapjuk és megmerjünk nyílni előtte, hogy kitárhassuk azt az ajtót, amelyiken eljut a szívünkig is.

Ha mindent tudni akarunk, ha mindenről személyesen akarunk meggyőződni, akkor rengeteg, túl sok időnk elmegy rá, és lehet, hogy ő azt már nem fogja megvárni, mert neki gyorsabban megy és számára elfogadhatatlan, ha valaki túl sok időt szán a bevezetésre és nem adja át magát a folytatásnak.

Ha megbízunk valakiben, akkor könnyebb lesz a dolga, mert nem ütközik falakba, így a célegyenesben érzi magát, ami jó dolog, mert nincsenek ellenérzések a megközelítendő emberrel kapcsolatban, nincsenek agyalások, felesleges hülye gondolatok.

Túlzásba viszont nem eshetünk, nem szabad azonnal a tudtára hozni, hogy mennyire tetszik vagy mennyire imponáló a múltja, erre is időt kell hagyni, ki tudni várni a vásárnapját! Túl könnyű, túl gyors se legyen!

Ha hiszünk, megbízunk benne, akkor természetesen kockázatot is vállalunk, mert kiszolgáltatjuk magunkat valakinek, akiről tudunk ugyan valamit, de az egyben semmi is, mert a lényegi ismeretség akkor fog kezdődni, ha együtt leszünk vele.

Majd akkor, majd ott fogjuk tudni azt, amit tudni kell.

Addig egyet tehetünk, hiszünk benne, bízunk benne és reméljük a legjobbakat!

Akinek nincs hite, az nehezen létesít érzelmekre alapozott kapcsolatokat, mert nem bízik senkiben, túl sok bizonyítékot akar begyűjteni a másikról, túl sokáig húzza a kezdeteket és előbb jut a könyv végére mint a közepére.

Hinni, bízni kell, a többi majd kiderül!

Nem szabad félni a csalódásoktól, az esetleges újabb sérülésektől!

Ha nyitottan állunk hozzá egy kapcsolathoz, akkor már bízunk és hiszünk is egyben, mert nem állítunk akadályokat senki elé, és nem kell szögesdróton átküzdenie magát hozzánk.

Higgyünk és bízzunk, a tapasztalat begyűjtése ráér később!