Ha az nem is minden esetben csak rajtunk múlik, hogy miként kerültünk bele egy helyzetbe, de az viszont igen, hogy meddig maradunk benne.

Fejben dől el, hogy akarunk-e tovább toporogni, hogy meddig akarjuk taposni magunk alatt a sarat és rajtunk áll a választás, hogy merre és hogyan tovább!

Nehéz lehalkítani a szívünket, hiszen onnan kell továbblépni, ahol legszívesebben egész életünkben maradtunk volna, ha lehetett volna.

De ott a "ha" és a "volna"... Feltételekhez kötött két szó, ami kifejezi, hogy nem ott, nem akkor és nem úgy voltunk jók, ahogy, amikor és ahogy rendelkezésre álltunk.

Ha nem engedik, ha nem adják meg azt, hogy a lehető legjobbnak vélt helynek érezzük azt, ahol vagyunk, akkor nem akarják, nem tudják az nyújtani, amire nekünk szükségünk van.

Mert egy párkapcsolatban igenis szükségünk van valamire. Meg kell kapnunk mindazt, amitől jól, önfeledtnek érezzük magunkat.

Nem szabad tovább maradni, mert csak időhúzásban lehet részünk, ami nem a mi oldalunkra billenti a mérleg serpenyőjét, nem lesz egyensúlyban az, amit adunk és kapunk.

Ha nem érezzük teljes mértékben azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, ha vannak kielégítetlen, visszautasított vágyaink, akkor más útra kell ráfordulni a lehető leghamarabb, ami a következő kereszteződésnél máris aktuális és kötelező, ha nem akarunk szolgálóvá válni, vagy rosszabb esetben bántalmazottként élni valakivel!

Nem a szívünk hozza meg a döntést, mert az túlzottan is képes arra, hogy valakit csak a jó oldala felől közelítsünk meg, vagy túlzott mértékű empátiát képes gyakorolni, ha valakit el kell bírálnunk, ha valakiről döntenünk kell.

Nem a szívben, hanem a fejben dől el, hogy maradjunk vagy haladjunk.

Nehéz meghozni azt a döntést, ami az elindulásunkhoz szükséges, mert nehéz kikapcsolni a szívünket, nehéz csak a józan eszünkre hallgatni, mert túl sok a közös szép emlék, túl sok a közös élmény és így azok jutnak eszünkbe, azokat látjuk és nem azt, amit még nem éltünk át, azok csak a távol homályába vesző célok és vágyak.

Ne hallgassunk mindig a szívünkre, nem mindig az vezet  jó irányba, mert képes csak a szépre emlékezni és a bizonytalan világot úgy tálalja elénk, amiben minden csupa kétely, bizonytalanság és meg akar óvni attól, hogy nehézségek elé nézzünk.

A szív szereti a megszokást, szereti a kényelmet még akkor is ha hiányok lépnek fel olyan dolgokból mint a szeretet, törődés, figyelem, sok esetben megelégszik azzal, hogy ad, sokáig megél úgy, hogy nem kap semmi viszonzást, sőt jól, túl jól tűri még a bántalmazást is.

Fejben kell eldönteni, ésszel kell mérlegelni, hogy hiányzik-e valami, boldogok vagyok-e vagy csak az "úgy megszoktam" állapotban lebegünk, amiből a változás félelme miatt nem lépünk ki.

Nem félelmetes jobban a világ, mint amilyennek feltételezzük.

Fejben dől el az is, hogy milyennek látjuk a jövőnket és, hogy mit akarunk elérni.

Ha csak a rosszat feltételezzük, ha csak azt vesszük észre, ami kihívás, ami kényelmetlenség és nehézség, akkor csakis azzal fogunk találkozni, mert a figyelmünket arra fordítottuk.

Ha bízunk magunkban, ha képesnek látjuk magunkat arra, hogy megbirkózunk minden ránk váró feladattal, akkor nem fogunk megállni az első akadály előtt, hanem azt simán átugorjuk és már megyünk is tovább.

Választásunk mindig van, minden eseményben ott van két lehetőség, amiből választhatunk.

Ha már benne vagyunk a szarban, akkor is dönthetünk, hogy maradunk-e vagy nem.

Ha nehéz csapást mért ránk az élet, akkor is eldönthetjük, hogy hogyan állunk hozzá.

Vannak olyan események, amiket nem terveztünk, mert nem lehetett, de ha megtörténnek, akkor egy egész világ az, ami összedől és megsemmisül.

Még ekkor is fejben dől el, hogy hagyjuk-e magunkat, hogy lehúzzon, magával ragadjon és örökké a mélyben tartson, vagy pedig egy kiindulási pontként tekintünk rá, ahonnan minden úgy lesz, ahogy az nekünk jó.

Ha elmegy, lelép, továbblép, rosszabb esetben örökre eltűnik az életünkből valaki akkor is választhatunk, hogy ezután nem csinálunk mást, mint a könnyeinket törölgetjük, hogy sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat az egész világgal...vagy felállunk a padlóról, kimászunk a gödörből és talpon is maradunk, nem másért, nem másnak, hanem magunkért és magunknak!

Azért van a fejünk, hogy használjuk, azért van az eszünk, hogy gondolkodjunk, tudjunk mérlegelni és ne csak a szívünkre vagy az ösztöneinkre hallgatva éljünk!