Amikor úgy érezzük, hogy a kapcsolatunkban olyan nézeteltérések vannak, amik veszélyeztetik annak fenntartását, életben maradását, akkor a legtöbb ember azzal kezd foglalatoskodni, hogy milyen módon lehetne kijavítani azt, ami nem jó, el kezd agyalni, hogy mi lehet az oka az elhidegülésnek, de az is előfordul, hogy nincs és nem is volt, soha semmi hiba, csak egyszerűen annyira más a két fél, hogy nincs remény sem arra, hogy ők később összecsiszolódnának, mert nem egymásnak valók.

Ilyenkor akinek van egy kicsi kapcsolatfüggése, vagy csak egyoldalú a szeretet, a szerelem, akkor az, aki érzelmeket táplál a másik felé, az elköveti azt a hibát, hogy elkezdi leadni az érdekeit, félreteszi a vágyait és a céljai megvalósulását, ezek helyett csak arra figyel, hogy a kapcsolat fennmaradjon.

Kényszerrel tartja életben azt, ami már meghalt, nem tudja elengedni a párját, nem tud nélküle élni...pontosabban tud, de jobban fél a magánytól, mint attól a boldogtalan kapcsolattól, amiben él.

Átvált önfeláldozó üzemmódba, maga és a társa boldogsága csak egy cél lebeg a szemi előtt...fenntartani bármi áron!

Ezt szó szerint is veszi, elmegy odáig, hogy neki semmi jó nem származik az együttlétből, nem történik már olyan dolog, amire azt mondhatná, hogy örömmel tölti el.

Mégis marad, mégsem hagyja, hogy véget érjen.

A másik fél is hibás, mert ahelyett, hogy véget vetne az egésznek, inkább felvesz egy uralkodó jelmezt és élvezi, hogy kiszolgálják, tetszik neki, hogy minden úgy alakul, ahogy neki, csak neki a legjobb!

Hihetetlenül kényelmes pozícióban van, nem kell se kompromisszumot kötnie, nem kell megbeszélnie semmit, elég ha bármit kitalál, mert úgyis az fog bekövetkezni, ami az ő agyában született meg.

Soha, senkinek nem szabad azért küzdeni, ami csak úgy tartható fenn, ha önmagunkat és az álmainkat félretesszük és csak a másik fél érdekeit képviseljük!

Ha megszűnik az "ÉN" és a "MI", ha már csak "Ő" van, akkor annak a kapcsolatnak már befellegzett és csak egy ember az, aki azt életben tartja, mégpedig olyan erőfeszítések árán, amiben ő maga olyan mértékű átalakulásin megy át, hogy semmi nem marad magából, magának.

Mire ide jut, már csak egy szolga lesz, aki mást és a kapcsolatot szolgálja, neki már semmi nem jut.

Küzdeni csak azért szabad, amiért lesz jutalmunk is és csak akkor ha érdemes és csak úgy, ha a küzdelem nem őrli fel az összes energiánkat, ha a végén is önmagunk maradunk.

Összecsiszolódásra, apróbb változásokra szükség van, hogy két ember úgy élhessen együtt, hogy minél kevesebb legyen a koccanás és a súrlódás, de ezeket nem szabad összekeverni a teljes metamorfózissal!

Nem várhatjuk el a párunktól, hogy mindent úgy tegyen, ahogy csak nekünk jó, de ő sem tehet ránk olyan terhet, ami alatt meggörnyed a hátunk.

Nem kényszeríthetünk senkit arra, hogy végignézzen velünk egy kőkemény, vértől tocsogó horror filmet, mert nem neki való...de mi sem ülhetünk le mellé minden este azzal a szándékkal, hogy az aktuális Barátok közt részt nézzük.

Van aki ilyen, van aki olyan, tehát nem vagyunk egyformák.

Ne is legyünk egyformák, mert az túl unalmas lenne, de ne váljunk senki szolgájává!

Egy ember, de még egy kapcsolat sem ér annyit, hogy felfalja az egyéniségünket!

Ne etessük, amikor már magunkból, magunkról kell erőszakkal letépni a neki szánt jutalom falatokat, találjuk meg azt a pontot, amíg egészséges megalkuvás van, ismerjük fel a különbséget a kellő mértékű változás és a teljes átalakulás között!