Sok ember életében előfordulnak olyan szakaszok, amikor a szokásosnál gyengébbnek érzi magát, ennek megfelelően határozottsága sem a régi.

Legfőképpen akkor kerülhetünk ilyen állapotba, ha már hosszabb ideje élünk úgy egyedül, hogy azt magánynak érezzük, mert egyszerűen szeretetre vágyunk, szeretnénk végre valakinek fontos lenni, és szeretnénk végre gondoskodni is a szívünk választottjáról.

Ha egyedül is teljes értékű az életünk és lelkileg is top állapotban vagyunk, akkor nem esünk bele olyan csapdába, amiből nem találjuk a kiutat, de ha szükségből, kapcsolatfüggőségből kerülünk valakivel kapcsolatba, az nem a szívünknek tetsző választás, így azt nem is fogjuk élvezni, mert nem is szerethetjük.

Nem fogjuk se jól, se boldognak érezni magunkat, önbecsülésünket ahhoz elég alacsonyan tartjuk, hogy a másik fél ezt kihasználja és fölénk kerüljön, ami tulajdonképpen igaz is, hiszen mi magunk tettük saját magunkat a béka feneke alá eggyel.

Ha pedig uralkodnak felettünk, akkor az csak annak jó, aki a hierarchiában felül van...annak aki lent van, annak csak, annyi jut amennyit ledobnak neki.

Ekkorra nem csak az önértékelésünk, lett egyenlő a nullával, de a másiknak is már csak egy eszközként szereplünk a nyilvántartásában, aki valamire jó, de becsülni azt nem kell.

Aki pedig elveszti a helyes önértékelését, annak az önálló akarata, döntésképessége sincs a helyén.

Tűri a megaláztató helyzetet, kiabálás helyett csak nyeli az újabb adag mérget...kiírtja magából még a gondolatát is annak, hogy egy értékes ember.

Sajnos ha nem veszi időben észre, hogy kizsákmányolják és ha hagyja, akkor kiszívják az utolsó csepp vérét is, amiért nem mindig csak a másik okolható.

Ha pedig nincs már akarat, akkor nincs továbblépési vágy, már úgy érzi, hogy ő maga képtelen az önálló életre...

Aki pedig a saját sorsáról nem tud dönteni, az szakítani sem fog tudni.

Akkor szabadul, ha ő lesz az, akit ott hagynak.

Eleinte természetesen nem érzi szabadnak magát és a helyzetét, nem megkönnyebbülés az, amit érez, inkább még jobban szánalomra szorul.

Nem tudja azt sem, hogy ő tulajdonképpen most szabadult a börtönből. Nem tudja azt sem, hogy örülnie kellene, mert még nem érzi a jót, nem is tudja azt elhinni, hogy ő még örülhet majd valaha, valaminek-valakinek.

Azt sem tudja, hogy most örüljön vagy sírjon.

Titokban persze akarta a szakítást, mert nem érezte jól magát...de soha nem tette volna meg a szükséges ELSŐ lépést.

Sajnálja magát, hogy megint ott hagyták és ráadásul előtte jól kihasználták...de ott már benne egy kellemesen bizsergő érzés, hogy végre vége...

Eleinte csak érzi, hogy jobb, könnyebb ez így, de még nem tudatosult benne.

Hosszabb időnek el kell telnie ahhoz, hogy ráérezzen az élet valódi ízére, meg kell tanulni szeretnie magát és az egész világot.

A szakítás, amit nem akarsz, de mégis...amit megbánsz, de mégsem, az akkor jó, ha már mögötted van és már csak akkor jut eszedbe, ha felidézed!