Mi történik, amikor szakítanak velünk, otthagynak, porba-sárba löknek?

Miért nem tudunk azonnal tovább lépni, ahelyett, hogy sírunk, toporzékolunk, és kesergünk a történteken?

Hova tűnik el a hajdani határozott személyiségünk, az egónk, ami megakadályozná, hogy olyan szekér után fussunk, amiről lelöktek, nem áll meg nekünk, és soha többé nem esz már fel hiába kiáltozunk utána segítségért könyörögve?

Amikor újra egyedül maradunk, akkor a párunkon kívül egy korábbi életszakaszunktól is búcsút kell venni, újra kell kezdeni egy olyan történetet, aminek mi vagyunk az írója és a főszereplője is!

Ki kell zárnunk magunkból még a lehetőségét is annak, hogy visszaforduljunk és azzal építsük újjá a romba dőlt várunkat, aki kilépett az életünkből!

Nem biztos, hogy nem fog visszatérni, de az ne rajtunk múljon, hanem ő akarjon jönni!

Nekünk, otthagyottaknak az a feladat adatott, hogy nélküle kell élnünk, egyedül kell egy olyan világot megálmodni és megteremteni, amiben ő már statiszta szerepet sem kaphat!

Az elfogadásban rejlik a megoldás, mást úgysem tehetünk, nem mehetünk szembe a döntésévével, felesleges minden könny, amit érte hullajtunk, az erőfeszítéseink is hiábavalóak, mert minél jobban szorítanánk magunkhoz, ő annál inkább menni akar, mert csak a szorítást érzi és azt, hogy ez neki halálos, mert nem jut levegőhöz.

El kell fogadnunk a döntését, tisztelni kell az akaratát, ha menni akar, had menjen! Ne marasztaljuk, ne késleltessük az időpontot az újrakezdésre, ne sírjunk neki, ne alázkodjunk meg előtte!

Váljunk elengedővé és megengedővé!

Őt és mindazt, amit jelentett el kell engedni, magunknak pedig meg kell engedni, hogy még jobb életünk legyen!

Utána már csak magunkra gondolhatunk, neki ne hagyjunk helyet az új életünkben!

Csak akkor fogunk tudni újra kezdeni, ha őt már nem illesztjük bele a képbe, és nem is akarjuk, hogy benne legyen a jövőnkben.

Nélküle kell feltalálni magunkat, ki kell tölteni azt a megüresedett, felszabadult helyet, ami maradt.

Ha már levegőhöz jutunk a légritka térben, akkor sikerült az első lépést megtenni, túljutottunk az első lépcsőfokon, ami a boldogsághoz vezet, már nem akarjuk őt és azt, amit jelentett.

Ha megtöltjük az életünket, olyan dolgokkal, amik örömöt okoznak, akkor kevesebb időnk, energiák fog arra maradni, hogy rágondoljunk, vagy a hiányát érezzük.

Ne a hiányra, hanem a lehetőségeinkre koncentráljuk minden figyelmünket!

Tudom, hogy közhelynek tűnik, de minden, így az új élet kezdete is a hozzáállásunkon múlik.

Mi vagyunk az egyetlenegy ember, aki eldöntheti, hogy mikor és hogyan akarjuk elkezdeni, aki eldönti, hogy meddig sopánkodjunk utána. Ha nehéz a teher, ami ránk esett, akkor lehet segítséget kérni, jó tanácsokat meghallgatni, de a döntés kizárólag a mi kezünkben van!

Maradunk a kátyúban és várjuk, hogy ő visszaforduljon és kihúzzon belőle, vagy önerőből, esetleg kisebb támogatással  kimászunk belőle és elindulunk oda, ahol magunkat találjunk ?!

Nem érdemes, felesleges túl sokat rágódni a történeten, mert azzal csak magunktól raboljuk el azt, amiből napról-napra egyre kevesebb van hátra...az időnk véges, minél tovább toporgunk egy helyben, annál kevesebb lehetőségünk lesz emberhez méltó életet élni.

Tovább kell lépni, nélküle is boldogan, örömteli életet lehet és kell élni!

Nem ő az, aki bennünket egésszé tett, nem ő az, aki miatt megszülettünk, nem ő az, aki miatt boldogok  voltunk.

Ő, csak az, aki miatt nem élhetünk úgy, ahogy kellene, ahogy méltó lenne!

Ezt tartsuk észben, ez lebegjen a lelki szemeink előtt!

Annak, aki egyedül maradt egy olyan lehetőség hullott ajándékként az ölébe, hogy új életet kezdhet és  választhat, hogy abban, minek és kinek hagy helyet.

Ezt nem szabad hagyni elveszni, ki kell használni, élni kell vele, ha már így alakult!

Őt és a korábbi, közös szakaszt le kell zárni, a múltban kell hagyni, hiszen pont odavaló!

Újra kell alapozni, és újra felépíteni a házunkat, amiben mi vagyunk az, aki majd jók érzi magát, és mi vagyunk az, aki eldönti, hogy abba kit enged és, hogy meddig maradhat!

Ha ő elment, azért tette, mert menni akart, ne vágyakozzunk, ne epekedjünk utána, ő már a múlt, helyette szegezzük csak előre a tekintetünk és figyeljünk azokra a lehetőségekre, amik a jövőben várnak ránk, ha elindulunk feléjük.

A jelen pedig arravaló, hogy megéljük, mégpedig úgy, ahogy az nekünk a legjobb!

Ő után, egyedül is boldogan élünk, nem keressük, nem kutatjuk.

Megyünk egyedül az utunkon, nem kell rajta támogatás, nem kell még iránytű sem, tudjuk ,hogy hova tartunk.

Már bátran, nyitottan lépünk ki arra színpadra, ahol a jövőbeni kapcsolatainkat találjuk és mindazt, amit azok rejtegetnek.

Nekünk csak azt kell tennünk, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy megengedjük magunknak, hogy megtaláljuk azt, akivel jól érezzük magunkat és így válogathatunk az érdeklődők között!

Ő elment.

Megtettünk mindent, megadtuk neki a lehetőséget, hogy velünk boldog legyen, nem kért belőle, nem volt jó neki.

Sebaj, nincs vége a világnak.

Menjen, vannak mások.

Rakjunk ki a képzeletbeli ajtónkra egy táblát, ami nem tiltó, se nem fojtogató, hanem egyenesen invitáló.

Csak annyi legyen rajta, hogy

Kérem a következőt! 

Ha nem is úgy, mint, ahogy Ursula hívja be Bubó doktorhoz a pácienseket, de ahhoz hasonlóan...

Jöjjön, közelítsen, érdeklődjön, aki akar!

Ne akadályozzuk meg se neki, se magunknak, hogy egy új kapcsolat kialakuljon!