Miért félünk, mitől félünk?

Aki már tudja milyen az, amikor valakit elveszítünk az mindent tud a fájdalomról elesettségről, elveszettség érzésről.

Aki csalódott valakiben, akit a bizalmával, szerelmével ajándékozott meg, az szintén megjárhatta a poklok poklát és átélte a kirekesztettséget, mellőzöttséget, annak minden kínjával együtt.

De mindezek ellenére az élet(ünk) nem állhat meg egy percre sem, nem kárhoztathatjuk magunkat csak azért örök egyedüllétre, mert volt olyan, aki kihasználta a naivitásunkat, visszaélt a bizalmunkkal és lelépett a balfenéken!

Nem lehet, nem szabad mindenkiben a rosszat keresni és azt feltételezni, hogy ő sem különb az előzőnél!

De miért is gondoljuk azt, hogy újra csak csalódásban lehet részünk? Mert félünk tőle és így védekezünk az ellen, hogy újra bekövetkezzen az, ami olyan rossz volt valamikor a múltban.

Félelmünkkel megöljük már akkor a párkapcsolatot, amikor az még ki sem alakult vagy épp csak elkezdődött.

Nem arra koncentrálunk, hogy az új ember mellett még szebb lehet az élet és vele majd jól érezzük magunkat, hanem félve az elhagyástól nem tesszük bele magunkat 100%al, csak úgy félgőzzel haladunk felé.

Félni annyi, mint tönkretenni azt, ami van, azzal, ami nincs.

Tönkretesszük a jelent és ellehetetlenítjük a jövőt, mert nem az "itt és most-ban" élünk, hanem a múlt történeteit tesszük jelen idejűvé, és az akkor átélt csalódás fájdalmát éljük csak át újra és újra.

Lehetne szép életünk, lehetne szerelmünk, akivel akár közös jövőnk lehetne ha hagynánk őt közel kerülni, ha hagynánk magunkat szeretni. De ha nem hagyjuk, akkor marad a feltételes mód és minden csak "lehetne" marad.

Negatív hozzáállásunkkal megvonjuk magunktól a szerelmet, elengedjük az esélyt arra, hogy társra találjunk és lemondunk a jövőben megtalálható örömöktől is.

Tuti, hogy nem fogunk csalódni, mert odáig nem jutunk el egy kapcsolattal sem, hogy már szeretnénk az illetőt, nem adunk még időt sem arra, hogy ígéretek hangozzanak el, így megvédtük magunkat a későbbi esetleges szakítástól, elhagyástól.

Félelmeinkre hallgatva hagyunk elmenni olyan embert, esetleg embereket magunk mellől, akik pedig nagyon is magunkban hordozták a szép és boldog jövő lehetőségét.

Lecserélünk szerelmet olyan kapcsolatra, amiben nincsenek sem érzelmek, sem semmi, amitől az boldogító lenne, csak azért, hogy ne legyünk elhagyva.

Elmarjuk magunk mellől azt, aki tiszta szívvel szeret, elüldözzük, nem kérünk a szerelméből,még akkor sem, ha időtlen-idők óta ő volt az egyetlen, aki érzelmeket ébresztett bennünk. Nem hagyjuk, hogy a szerelem beteljesüljön és boldog párkapcsolatot eredményezzen, szakítunk vele, nehogy nagyon beleszeressünk és az érzelmeink átvegyék az irányítást az eszünk, az egónk felett.

Kiválóan tönkretettünk egy bimbózó kapcsolatot, megóvtuk már jó előre magunkat attól, ami vagy lett volna vagy nem. A félelmünk volt az, ami valóra váltotta a szakítást, de győztünk, mert mi voltunk azok, akik pontot tettek a végére.

De jó, most végre nem mi csalódtunk!

Micsoda öröm...

Na de, aki így áll hozzá az élethez, az soha, de soha nem fog tudni szeretni, soha nem fog olyan közel kerülni valakihez, hogy kialakulhasson a szeretet, a szerelem.

Fél az elhagyástól, fél a csalódástól, fél, hogy egyedül marad, fél az egész élettől.

Egy szakítás, egy tisztességtelen, kihasználó kapcsolat sem adhat elég okot arra, hogy az utána lévő időnket örök magányban éljük!

Természetes védekező reakciónk, hogy egy negatív kimenetelű kapcsolat után óvatosabban kezdünk újba, lassabban nyílunk meg, nehezebben fogadjuk bizalmunkba a következő embert, de más az óvatosság és más a teljes elzárkózás.

Aki fél, az még nem tette le a múlt terheit, az még nem zárta le azt a kapcsolatát, ami fájdalmat okozott, ezért van az, hogy nem képes újra beengedni házába a szeretetet.

Ne tegyük tönkre azt ami van, azt ami lehet, azzal, ami csak a mi elménk kitalálmánya, torz szüleménye, ne tegyük tönkre az életünk azzal, ami nincs!

Ne félj, helyette élj!