Valószínűleg sokan megtapasztaltátok már azt, amikor egy kapcsolat kezdete, jól indulása után egyszer csak úgy eltűnik az illető, mintha soha nem is lett volna benne az életünkben...

Pedig már majdnem bizalmat adunk neki, kezdjük megkedvelni, mert imponáló a magatartása, sőt kifejezetten, kiemelkedően kedves a korábbiakhoz viszonyítva és már-már azt hisszük, hogy "na végre, ebből úgy néz ki, hogy lesz valami"...de mégsem, mert egyik napról vagy egyik hétről a másikra úgy kilép az életünkből, ahogy még senki más.

Ebben az egészben talán az értetlenség az, ami a legrosszabb ha még nem szerettünk bele...

Értelmezhetetlen, felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan magatartás formával sikerült találkoznunk, így csak állunk és nem tudjuk mi is történt...

Ha pedig vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy bele is szerettünk, akkor tetézi a bajt, hogy csalódást is okozott, hiszen búcsúszó, búcsúcsók nélkül lépett le.

Ilyenkor nem csinálunk mást, csak várunk, várjuk, hogy jelentkezzen, hogy megmagyarázza, elmondja, hogy miért nem írt, hívott vissza.

Sokféle háttere lehet annak, ha valaki ezt a módját választja a lelépésnek (szakításnak nem nevezném), de mindegyik odavezethető vissza, hogy gyáva, jellemtelen emberrel van, illetve volt dolgunk.

Nem mer elénk állni és őszintén elmondani azt, hogy

-Ne haragudj, de nem szeretlek és véget akarok vetni a kapcsolatunknak!

vagy

.Ne haragudj, de olyan életmódom van, hogy te nem férsz bele!

vagy a legegyszerűbbet is választhatná de azt is szemtől-szembe...

-Vége, ennyi volt, ne keress, ne hívj, ne is írj!

Akiben van egy kis jellem, az nem fog úgy elmenni tőlünk, hogy ne venné a fáradtságot arra, hogy kimondja a végszót és elbúcsúzzon!

Aki pedig nem képes erre az vagy csak játszik, játszott velünk és fél a szembesítéstől vagy nyitva akarja hagyni a kiskaput, hogy ha kedve támad visszajöhessen egy kicsit, vagy nem bír szakítani, nem tudja azt levezetni.

Akármelyik verzió is legyen, egy a biztos, hogy nem szeretett!

Hiszen ha szeretne, akkor megadná a végtisztességet a kapcsolatnak, megtisztelne annyival, hogy legalább elköszönne, esélyt adnak arra, hogy halljuk tőle a végszót!

A várakozás még az, amivel az őrületbe tudja kergetni az áldozatát az, aki el sem köszön.

Mivel tulajdonképpen nem is szakítottunk vele, így lelkileg de fizikailag is élőnek, lezáratlannak tekintjük jó ideig a kapcsolatot, és nem teszünk mást csak várjuk. Keressük őt és a lehetőséget a találkozásra.

Nem tisztességes dolog úgy kilépni valakinek az életéből, hogy nem mondtunk egy büdös szót sem, legfeljebb csak sejtettük azt, hogy mi már megyünk. Az ember legfőképpen a szóból ért, a jeleket hajlamos nem észrevenni, apróbb közléseket pedig nem akar meghallani, még akkor sem ha nyilvánvaló szándék van mögötte.

Akit már hagytak így faképnél, az nagyon jól tudja milyen érzés és a legvalószínűbb, hogy soha nem fog így kapcsolatot elvágni.

Aki esetleg azok közé tartozik, aki már lépett így le, az gondolja bele magát az otthagyott szerepébe és élje bele magát abba, milyen lehet várni valakire, akiről azt hisszük, hogy nemsokára visszajön vagy jelentkezik!