Nagyon sok ember életében ér véget úgy egy párkapcsolat, hogy ő azt egy kicsit sem szerette volna...és nem is akarta, hogy megtörténjen.

Ilyenkor azt mondják az okosok, hogy hagyd elmenni, engedd el, lépj tovább ... ilyenek és ezekhez hasonló jó tanácsokkal látnak el bennünket.

Szép és jó ötlet mind...de hogy kellene megtenni?

Könnyű mondani, de nehéz kivitelezni, mert azt, aki a részünkké vált testi és lelki értelemben azt nehéz vagy nem is lehet elengedni, nélküle nem vagyunk többek, mint egy félkarú, féllábú hadirokkant, aki csak mankóra támaszkodva tud megállni...továbblépni pedig szinte képtelen.

De minek is mennénk el onnan, ahol minden olyan szép volt és álomszerű, miért hagynánk el a helyszínt, ami nem bűnügynek volt a tanúja, hanem önfeledt boldogságnak, lángoló szerelemnek.

Miért is kell elengednünk azt, aki már amúgy is kitépte magát az ölelésünkből, aki már más kezét fogva sétál békésen és más csókjára epekednek az ajkai!

Ha nem tudod elengedni, ha nem tudsz továbblépni, akkor ne tedd!

Nem kell sem elengedni, sem továbblépni, sem elfelejteni!

Ha tenni nem tudunk, mert tehetetlenek és gyengék vagyunk, akkor inkább ne tegyünk semmit!

Semmi olyat, ami rá emlékeztet, amiről ő jut az eszünkbe, amitől vágy ébredne bennünk!

Egyet tehetünk csak, azt viszont kötelező!

El kell fogadni az élethelyzetet, amiben újra egyedülálló státuszúak lettünk!

Ha nem megy, ne törjük magunkat az elengedésen, ne erőltessük a távolodó lépéseinket, amiket úgyis ólom lábakkal teszünk!

Ne csináljunk, mert nem is csinálhatunk mást csak annyit, hogy elfogadjuk a sorsunkat!

Csak maradjunk életben és találjuk fel magunkat az új és egyelőre légüres helyen!

Először úgyis csak tátogni tudunk, mert még a levegő után is kapkodnunk kell, csak sírunk, mert sajnáljuk magunkat, a kapcsolatunkat és az örökre elveszettnek hitt boldogságunkat.

Ám egyszer a könnyek elfogynak, felszáradnak, megtaláljuk az új energia forrásainkat és megszokjuk az egyedüllétet, ami először rettenetes, mert mást sem teszünk csak összehasonlítjuk a mostani és a múlt állapotát.

Amikor elértük, hogy már nem keressük, már nem akarjuk, amikor már nem ő minden gondolatunk, akkor fog energiánk és figyelmünk jutni magunkra...idővel rájövünk, hogy nem is olyan borzasztó nélküle az élet, sőt egész jó, nem is olyan nehéz a járás, sőt lassan futni támad kedvünk, nem is olyan ritka itt a levegő, csak más összetételű...

Ha nem megy, hát ne tegyük, ne pazaroljunk rá feleslegesen energiát, hiszen úgy sincs belőle túl sok akkor, amikor csak romok vagyunk!

Ne ő rá figyeljünk, helyette magunkkal kezdjünk foglalkozni!

Keressük meg azt, amibe a pillanatnyi szükségleteinknek megfelelően belekapaszkodhatunk, ami nem ránt ki az érzelmi viharból és válságból, de fenntart addig, amíg magunkat is észrevesszük az új állapotunkban.

Ne engedjük el, ne lépjünk tovább!

Nyugodtan lehetünk egoisták akkor, amikor csak rólunk van szó, sőt azzá is kell válnunk, hogy újjáépítsük önmagunkat!

Nem tehet senki szemrehányást az önzőségünkért, nem kérheti senki számon az egoizmusunkat, hiszen itt most csak magunkról lehet szó, csak mi lehetünk az első helyen, mert rólunk szól a dal!

Amikor kitöltjük magunkkal az új helyet és a felszabaduló időnket, akkor fogunk rájönni, hogy ő már egyáltalán nem feltétel, sőt jobb, hogy már nincs itt és nem foglalja a helyet. Amikor már megszerettük, hogy akkor és oda megyünk, amikor és ahova csak akarunk, akkor értük el azt, hogy egészek lettünk és ő már csak a múltunknak egy része, aki ugyan az emlékeinkben örökre élni fog, aki az énünknek örökre a része marad, mert valamikor eggyé váltunk...de már megtanultunk nélküle is teljes értékű életet élni.

Nem kell elengedni ha nem megy!

Helyette tanulj meg egyedül is jól élni!

Ő már csak emlék lehet, de azok közül a legszebb, fájdalomkönnyek helyett mosolyt kell ébreszteni, amikor rágondolsz és örülni kell, hogy valamikor régen a kísérőd volt!