Nagyon sokan élik úgy a napjaikat, éveiket, hogy a korábban átélt csalódásait, fájdalmait, úgy hordozzák a lelkükben, hogy az megmérgezi az életüket.

Nem tudnak továbblépni, nem tudják letenni a felesleges terheket, nem tudják kidobni a szemetet, cipelik a terheiket, így állandó fáradtságtól, lelki fásultságtól szenvednek.

De miért nem válunk meg ugyanúgy a lelkünket, énünket mérgező szeméttől, mint a háztartási hulladéktól, amit egy laza csukló mozdulattal oda teszünk ahova való, a konténerbe? Miért cipeljük azokat a terheket, amik csak a múltunk részei voltak és csak a múltunkat jellemezték?

Le kell tenni mindent, ami nem szolgálja a fejlődésünket, ami szolgálja a boldog életünket, ki kell dobni mindent, ami már csak hulladék!

Egy kirándulásra, de még egy nyaralásra sem visszük magunkkal az egész háztartást, nem kötjük az autó mögé sem a komódot, sem a hűtőt, de még a tévét sem tesszük be a csomagtartóba a sok, fontosabb dolog helyett. Tudjuk mi kell egy napra, tudjuk mennyi ruhát, fehérneműt kell vinnünk, tudjuk mennyi szendvicset csináljunk.

Képesek vagyunk felmérni, megbecsülni, értékelni, kiszámolni...

Ez a tudás bennünk van az élet minden területén, így a párkapcsolatainkra is vonatkoztatható, csak nem alkalmazzuk.

Miért is nem?

Mert nem bízunk még eléggé a másikban, de magunkban sem!

Sokunkat értek a múltban kellemetlen események, sokunkat elhagytak, esetleg megcsaltak, de mégsem élhetünk úgy, hogy csak a korábbi exeinket szidjuk és azon kesergünk, hogy így vagy úgy kihasználtak!

Nem arra való a múlt, hogy jelenné vagy jövő idejűvé tegyük! Ami elmúlt azt ott kell hagyni amikor és ahol történt, a múltban!

Ne cipeljük az életünk hátralévő részében azt a sok fájdalmat, amit kaptunk valamikor, valakitől! Igaz, hogy akkor fájt és nagyon rossz volt, de az akkor volt, nem pedig most. Mi magunk tesszük át a jelenbe azzal, hogy életben tartjuk a kesergésünkkel és nemcsak mint egy rossz emlék jut eszünkbe.

Ugye a szemetet vagy a hűtőben megrohadt gyümölcsöt is kidobod, ugye a megpenészesedett kenyeret sem tartod meg és nem reméled, hogy újra fogyasztható lesz! Még a megromlott és legfinomabb lekvárt is kihajítod, ha penészes...nem mélázol, nem gondolkozol el rajta, hogy jó lenne belőle még egy kicsi. Megromlott, megrohadt és kész, kidobod és ezzel az ügy lezárva.

Nem agyalsz, nem sopánkodsz, nem hagyod az éléskamrádban, cselekszel, kidobod...és pontot is teszel a végére, téma lezárva.

Akkor mi a jó fenéért nem cselekszünk időben akkor, amikor nem másról, nem kenyérről vagy egy üveg lekvárról van szó, hanem saját magunkról? Miért cipeljük hónapokig, többen évekig a múltban kapott plusz és egyben felesleges terheket, miért tekintik az életük részének a fájdalmat és miért veszik be naponta azt a keserű pirulát, amit nem is kellene szedni? Miért tartják meg sokan a lelki szemetet, miért nem dobják ki?

Sajnos akik nem képesek se továbblépni, akik nem tuják lerakni a terheiket, akik nem tudják kidobni a szemetüket, azok félnek megszabadulni a múlttól, még akkor is ha fáj a mai napig. De csak azért fáj, mert táplálják és életben tartják. A szemét és a sok felesleges teher megmérgezi a lelket és amíg jelen van, megakadályoz mindent, ami most történne és tönkre teszi mindazt, ami a jövőben történne.

Ott kell hagyni mindent ahova való, a megélt történetek arra valók, hogy tanuljunk belőlük, levonjuk a tanulságot és törekednünk kell arra, hogy legközelebb csak jobbak leszünk, jobban teszünk!

A szemétnek nincs helye se az otthonunkban, se bennünk, ki kell dobni, meg kell szabadulni tőle!

Nem kell elfelejteni senkit és semmit, de helyére kell tenni, oda ahol a legjobb helyen van, oda ahol történt, a régi történeteink mappába kell berakni és csak néha napkán belenézni!