Mi is az, ami a legrosszabb egy szakítás után?
Az egyedüllét, a szeretett kedves hiánya, a tervek, álmok szétesése vagy egyszerűen csak a megszokás, a rutin megsemmisülése?

Ezek, így mind együtt közrejátszanak abban, hogy minél kellemetlenebbül érezzük magunkat.

Egyedül maradtunk, hiányzik mellőlünk a Valaki, hiányzik az érintése, nem halljuk a csilingelő hangját, nem érezzük a forró csókját az ajkainkon, az álmaink is eltűntek, pontosabban becsomagolta magának, amikor összepakolt.

Tulajdonképpen semmi bajunk nem esett, nem vágták le a karunkat, nem amputálták a lábainkat...csak semmi nincs a megszokott, megszeretett helyén.

Nincs a jobbomon ő, nincs ott, nem fogja a kezem, nem kísér már sehova, mert külön úton kívánt továbbmenni.

A legjobb, amit tehetünk az, hogy elfogadjuk, tiszteletben tartjuk a döntését!

Hiányozni fog ő is, a tervek is, az álmok is, a csókjai is, az érintése is...de csak egy ideig, pont addig, amíg a múltat szebbnek, biztosabbnak látjuk, hisszük mint a jövőnket, amit egyedül kell folytatni.

Nélküle, és mindenki nélkül van jövő. Csak eleinte nem többesszámban, nem nekünk, hanem csak nekem.

Semmi gond, hiszen nem mi vagyunk halottak, csak a kapcsolat múlt el, így örüljünk, hogy élünk, még akkor is akkora a rendetlenség, hogy fogalmunk sincs róla, hogy teszünk rendet az életünkben!

Semmi nincs a helyén egy szakítás után, és úgy érezzük, hogy legfőképpen mi magunk nem vagyunk se jó helyen, se semmilyen helyen...csak vegetálunk valahogy úgy mint egy élőhalott, akinek a teste még funkcionál, de lelketlen zombiként bolyong csak a világban...

Csak elfogadással juthatunk el oda, hogy kimásszunk a lejtmenetből és elkezdhessünk túllépni az egész történeten.

Először csak szelektáljunk, válogassuk meg a gondolatainkat, ne hagyjuk, hogy azok visszarángassanak a múltba, abba az állapotba, ami már nincs, ami már csak emlékkép!

Válogassuk ki a szükségtelen érzéseket azok közül, amik a továbblépéshez szükségesek!

Nm kell kidobni az emlékeket, sőt elfelejteni sem! Csak meg kell tanulni helyén kezelni.

Múltat az emlékkönyvbe, terveket, célokat pedig a teljesítendők közé!

Amikor nem látunk ki a szakadék mélyéből, vagy a kút fenekéről, amikor nem tudjuk, hogy másszunk ki a sárból, akkor se a világ az, aminek vége lett...

Semmi gond, csak semmi nincs a helyén. Még mi magunk sem.

Fogadjuk el, hogy ez már így marad és fogadjuk el, hogy kaptunk egy újabb lehetőséget, még egy esélyt arra, hogy teljes értékű életünk lehessen, és örüljünk neki, hogy mi magunk lehetünk az az ember, aki mindent helyretesz és rendet teremt!