Sokan amikor valakivel hosszabb ideig együtt vannak és annyira rosszra fordul a párkapcsolat, hogy szakításra kerül sor azt vetik a párjuk elé, hogy ne hagyj el, ne menj el,
Szükségem van rád.
Na de miért is van szükségünk valakire?
Valami érdekünk fűződik hozzá, vagy csak a megszokás, vagy a szeretet?
Egyik sem.
Nem érdekből, nem számításból, nem megszokásból, de még csak nem is szeretetből hozzuk elő, persze hibásan az utolsó mondatunkat.
Csak a gyengeség az, ami szól belőlünk, mert veszni érezzük mindazt, ami a mindennapok biztonságát adta, veszni látjuk mindazt ami boldogsággal töltött el, veszni érezzük mindazt ami az életet jelentette.
Amikor valaki elhagy bennünket, vagy még csak felvázolta előttünk nélkülünk az életét, akkor elgyengülünk, összetörünk és emiatt úgy érezzük, hogy ő, csak ő volt az aki az értelmét adta az életünknek.
Jogosan hisszük azt, hogy ő volt minden öröm forrása, mert vele minden olyan szép, boldog és felhőtlen volt.
De mégis továbblép, mégis elhagy.
Amikor ez megtörténik, akkor úgy érezzük mint egy tő árva, fejletlen növényke, ami mellől hirtelen kihúzzák a karót és így simán eldől, hiszen nincs már ott ami a támasztékot adta, ami biztosította azt, hogy megálljon...
Szükségem van rád!
Te vagy a mindenem, te vagy az élet...
Úgy dobálózunk ezekkel a szavakkal, mintha őelőtte soha nem éltünk volna boldogan, mintha őelőtte soha nem éreztünk volna szerelmet, mintha őelőtte nem álltunk volna két erős lábbal a földön.
Védekezünk is, de rá is hárítjuk a felelősséget a továbbiakért.
Öt tesszük felelőssé azért, ha őutána összeroppanunk, hiszen ő volt az aki elhagyott, aki elvette tőlünk a támasztékot, a kapaszkodót.
Gyengék vagyunk amikor társ vesztettek leszünk. Gyengék és értéktelenek, hiszen nincs aki megbecsüljön, nincs aki szeressen, nincs akit öleljünk, nincs már ránk szüksége annak, aki eddig a szerelmünket élvezhette.
Ha neki nincs ránk szüksége, akkor nekünk sincs őrá.
Mégis csak azt hajtogatjuk, hogy
Szükségem van rád!
Szükségem van rád, de csak azért mert nélküled nem tudom merre menjek tovább...
Szükségem van rád, de csak azért, mert nem fejezhetem ki többet neked, hogy mennyire szeretlek...
Szükségem van rád, de csak azért, mert nélküled nem tudom, mihez kezdjek magammal...
Szükségem van rád, de csak azért, mert nem tudom leszek-e újra értékes, leszek-e újra szerelmes...
Szükségem van rád, de csak azért, mert melletted stabilan álltam a lábaimon...
Szükségem van rád!
De miért is?
Ha az ember egyedül marad, akkor először gyenge, elesett, istápolásra vágyó.
Ha az ember mellől eltűnik valaki, akkor úgy érzi beleszédül a tátongó űrbe, amit hagyott az aki elment...
Amikor szükségünk van valakire, akkor életképtelennek vallja és állítja be magát, hiszen a másik meglététől teszi függővé az életének minden szépségét, minden örömét.
Ha szükségem van rád, akkor egyedül csak malmozok, és azon kesergek, hogy hú de szar az élet...és megsavanyodva élem a napjaimat.
Szükségem van rád!
Mondhatnánk folyamatosan amikor csak elhagynak...
Valóban szükségem van rád?
Nincs szükség, csak hiány.
Nincs szükség, csak elhittük, hogy örökké tarthat.
Nincs szükség, csak túlzottan elvesztünk benne és a kapcsolatban.
Nem a szükség az ami visszahúz.
Csak azért érezzük és mondjuk őt szükségesnek, hogy azt éreztessük vele, hogy ő annyira értékes, hogy nélküle megáll az idő, nélküle nincs élet, nélküle összedől a világ és vele együtt mi magunk is...még magunknál is értékesebbnek tüntetjük fel.
Pedig nem vonzó, nagyon nem az amikor valakire szükségünk van, mert akkor gyengék vagyunk, cipelni való terhek vagyunk, munkát adó roncsok vagyunk...
Ha pedig valaki azt érzi, hogy ha marad akkor csak feladata, terhe lesz, akkor megduplázza a lépteit és még gyorsabban szedi a lábait, tőlünk ellenkező irányba...
Hiszen kinek kell egy roncs, kinek kellenek plusz terhek a saját csomagjai mellé?!
Nem szükség van, csak szeretet...de nem tudjuk elmondani, kifejezni, nem tudjuk mivel marasztalni, így a "hátha megsajnál" trükköt vetjük be, persze nem tudatosan és így csak annyi hagyja el a szánkat, hogy ne menj el,
Szükségem van rád!
