A mai felgyorsult világban nagyon szeretnek az emberek mindent olyan gyorsan és könnyedén csinálni, hogy minél hamarabb túl legyenek rajta...

Útközben megállunk, letekerjük az ablakot, leadjuk az igényünket, hogy mit ennénk, készen megkapjuk és már robogunk is tovább...

Veszünk útközben egy italt...megisszuk úgy, hogy meg sem állunk...

Veszünk egy kész szendvicset, útközben gyorsan bekapjuk...

Automata a mosógépünk, hogy könnyebb legyen a házimunka és úgymond több időnk maradhasson...

De mire is kell a sok felszabadult idő, illetve mire használjuk?

Igazság szerint azzal kellene eltöltenünk a nyert időt, hogy magunkkal és a szeretteinkkel lehessünk minél többet, hogy minél több időt élhessünk úgy, hogy nem rohanunk, hanem élünk.

Sok ember átviszi a roham tempót a párkapcsolatira is...sietve alakítja ki azokat.

Nem áll meg, hogy megismerje az illetőt...nem lassít, nem ad elég időt arra, hogy valódi és élhető kapcsolat, kötődés alakulhasson ki.

A lehető leggyorsabban szeretnék lefutni az úgymond kötelező köröket, hogy minél előbb túl lehessen rajtuk.

Gyorsan, sietve, elkapkodva hoz ítéleteket, gyorsan, elkapkodva lesz szerelmes, mert összetéveszti még a saját érzelmeit is, nem tudja megkülönböztetni a testi vágyait a szerelemtől.

Akik sietve kezdenek bele a kapcsolataikba, azokra jellemző, hogy ugyanolyan tempóban fognak kihátrálni, ahogyan belementek.

Semmit, de tényleg semmit nem fognak megtudni a másikról azon kívül, hogy milyen a külseje.

Nem lehet úgy egy embert megismerni, megszeretni, hogy átrobogunk a kötelező, előírt állomásokon, vagy csak lelassítunk ott, ahol nagyon is meg kellene állni ahhoz, hogy valóban tudjunk is valamit az illetőről.

Csak legyünk gyorsan túl rajta...próbáljuk fel minél előbb, hogy illik-e a kulcs a zárba és már kapcsolatban is vagyunk...

Hiszik és vallják ezt így elég sokan...mégpedig hibásan.

Nem állunk meg, hogy beszélgessünk, nem állunk meg, hogy meséljünk, nem állunk meg, hogy megismerkedjünk.

Úgy nem fogunk semmit megtudni egymásról, hogy csak beérjük a látottakkal...

Nem fogjuk megismerni egymás lelkét, mert nem hagyunk elég időt arra, hogy bemutatkozhassunk.

Úgy kezdődnek a kapcsolatok mint egy állásinterjú...természetesen igyekszünk minél jobb képet kialakítani magunkról, igyekszünk minél jobb benyomást kelteni a másikban...sokat adunk a külsőnkre, szépen felöltözünk (már aki)...és megyünk az első randira...

Az első találkozás sokat jelent, hiszen akkor vagyunk először élőben is együtt...

Sok esetben a türelmetlenségünknek köszönhetően, nem is alakul ki szeretet a másik felé, csak testi vágy, mert szépnek, kívánatosnak látjuk az illetőt és szeretnénk minél előbb az ágyban kikötni!

Szép és jó dolog...de ha elsietjük, akkor még azelőtt szeretünk vele lenni, hogy a belsőt nem is látjuk, nem is ismerjük, így nem is szeretjük őt magát, csak a testét...de azt nagyon.

De ez édes kevés ahhoz, hogy párkapcsolat lehessen belőle.

Hiszen nem is ismerjük egymást.

Ilyenkor van az, hogy az egyik fél már azelőtt visszavonulót fúj, hogy bármi más kialakulna a szexen kívül.

Indoka, hogy elsiettük, hogy még nem vagyok túl az előzőn, hogy még nem vagyok alkalmas ennél többre...

Aki még azelőtt nem teszi túl magát a korábbi kapcsolatai, hogy bárki mással ismerkedne, az még nem megfelelő semmire ami emberi kapcsolatnak nevezhető lenne...csak szeretne valamit ami gyors, ami könnyed, hogy ne a múlton rágódjon.

De hova ez a nagy rohanás?!

Nem állt meg, nem tette magát éretté egy új ember befogadására.

Mindent csak úgy útközben...

Még a párkapcsolatokat is!

Csak könnyedén, lazán, felületesen, hogy minél gyorsabban elérjük azt, hogy kapcsolatnak nevezhető legyen az amit egy ember társunkkal kialakítottunk...

Gyors ruhapróba...itt-ott ugyan szorít, vagy éppen bő...de azt gondoljuk, hogy majd belefogyunk, vagy majd kitöltjük...vesszük és visszük.

Aztán persze kiderül, hogy mégsem jót választottunk, később is szorít, kényelmetlen, vagy később is bő...

Aztán sietve lecseréljük, még azelőtt, hogy magunkra igazítanánk...

Nem javítjuk, nem tesszük magunkat alkalmassá arra, hogy kialakulhasson bármi ami nem a testről szól.

Már azelőtt kialakítjuk róla a következtetést, hogy ő nem jó, hogy megismertük volna, és elkönyveljük magunkban, hogy ő sem különb a többinél...pedig lehet, hogy nem ő, hanem mi vagyunk arra érettek, hogy ember legyen mellettünk vagy velünk...vagy csak siettünk, hogy minél előtt túl legyünk mindenen, hogy ne kelljen még lassítani sem.

Pedig ha megadjuk mindenre a kellő időt, a kellő figyelmet és energiát, akkor adunk csak esélyt arra, hogy megismerjük azt az utat, ami nem csak a testéig, hanem a lelkéig-szívéig eljuttat, akkor olyan ajándékban lehetne részünk, ami megér minden fáradtságot, mert megismerhetnénk a valódi szerelmet és tudnánk mi a különbség szeretet és vágy között...

De nem tesszük...

Mindent csak útközben...

Rohanva...

Csak minél előtt legyünk túl rajta!

De ezzel csak azt érjük el, hogy a maga kapcsolat lesz az, amin csak minél előbb túl leszünk.

Na meg a másik fél lelke lesz az, ami megsínyli, hogy újra csak egy gyorsvonat robogott át rajta...