Gyakran panaszkodnak a társkereső embere, nők és férfiak vegyesen, hogy nincs egy valamire való ember a kínálatban...

Igaz, hogy nagy türelem kell, hogy a választékból kiszűrjük azokat akik nem hozzánk valók, de nem tehetjük ki a behajtani tilos táblát magunkra, egy kiegészítéssel, hogy csak normálisak keressenek...

Aztán jönnek-mennek, balra-jobbra az emberek...

Szűkítjük a kört, mert túl sok, kezelhetetlen a sok ember, aki megfelel a paramétereknek...

Egyszer csak találunk egyet aki pont megfelel minden megszabott feltételnek...levelezünk, ismerkedünk...jönnek a találkozók, minden passzol...

Végre eljutottunk odáig, hogy nem kerget az őrületbe, nem akarunk már az első randi után elrohanni.

Aztán, ahogy alakul, fejlődik a kapcsolat, jön egy érzés belőlünk, mélyről fakad...a múltból ered.

Eszükbe jutnak korábbi emberek, felsejlenek korábban átélt pozitív és negatív élmények és emlékek...nagy a kuszaság.

Nem merjük elhinni sem, hogy velünk megtörtént az, amit nagyon akartunk már régóta, amire nagyon vágytunk már régóta...szeretve vagyunk, párkapcsolatnak mondható az ami alakul.

Megijedünk.

Nem adott rá okot az új...a hiba forrása magunkban keresendő.

Időt kérünk, hogy rendezzük az összevisszaságot a lelkünkben...

Időt kell még fordítanunk magunkra, hogy ne húzzon vissza a múlt és azok az érzések-emlékek hada, ami feltört a mélyből.

Időt kell még fordítani magunkra, hogy teljes mértékben átadhassuk magunkat, hogy ne vegyünk fel sündisznó pozitúrát amikor csak simogatni, ölelni akarnak!

Szegény új jövevény joggal nem érti, ha nem volt még a mi cipőnkben...idegen neki az érzés, hogy visszautasítják a közeledését, és ahelyett, hogy élveznék a helyzetet és viszonoznák az érzelmeinek árját, befordul az akivel pedig olyan szépen elindult valami...

Nem mindenki tudja elhinni, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagyhat, akkor amikor minden feltétel adott és csak szeretni kéne egymást...de akinek nem sima ügy volt az előélete, az igenis meghátrálhat mert megijedhet az érzelmeitől...nem meri első körben beletenni magát 100%ban az új kapcsolatba....nem tudja megadni magát.

Még nem megy.

Ilyenkor van az, hogy

Időt kérek...csak még egy kicsit várj kérlek!

Na de itt jön a kérdés, hogy meddig?

Meddig kell, meddig szabad váratni valakit?

Egyénje válogatja, hogy mennyi az az idő ami elegendő ahhoz, hogy ne hátráljon meg, és élni tudjon a lehetőséggel, amit az új ember tartogat a tarsolyában.

Van aki nem érti, hogy mire ez a nagy hátramenet, legalábbis ő annak véli, mert nem még volt hasonló helyzetben...nem volt még a túloldalon.

Aki nem értelmezi helyesen a reakciót, az hibásan azt is feltételezheti, hogy a meghátrálás végleges, és csak ürügynek használják az igaz szavak helyett...és ha nem fogadja el, akkor szakít már akkor, amikor még csak elkezdeni illene.

Szakítás, lehülyézés, értetlenkedés helyett komoly beszélgetésekre kell helyezni a hangsúlyt és együtt fel kell tárni mindazt ami hátráltatja az egész megnyílási folyamatot, és amik akadályozzák egymást abban, hogy úgy folytassák, ahogy a nagy könyvben meg van írva!

Aki megijed, annak sem szabad magába fordulva tölteni az időt, amit ő kért!

Neki is nagy feladata és kötelessége van, ha tényleg akarja a másikkal folytatni.

Ő azt teheti, és tennie is kell, hogy őszintén, bizalommal fordul oda, ahol végre nem süket fülekre talál, el kell mondania mindazt ami a lelkét nyomja, ami esetleg bántja még a múltból!

Ne várjon arra, hogy majd kikérdezik és a másik majd kideríti, hogy mi zajlik benne! Kérdések nélkül meséljen magáról, mesélje el, hogy milyen volt régen, mi az ami kiváltotta belőle a negatív válaszlépést a közeledésre!

Ne csak az tudja mondani, hogy

Időt kérek...csak még egy kicsit várj kérlek!

Mire várjon az aki joggal úgy érzi, hogy ő mindent megtesz azért, hogy jól induljon és jól is folytatódhasson a kapcsolat?

Ha szereti, akkor tud várni, akkor képes türelmet gyakorolni...de nem a végletekig!

Nem is szabad túl sokáig váratni senkit, főleg nem akkor ha magunk is úgy érezzük, hogy megfelelő lehet!

Várakoztatás helyett, tabumentes kommunikációval kell elé tenni az egész előéletünket, úgy ahogy megtörtént, nem kiszínezve, nem retusálva, pont úgy, ahogy volt!

Időt kérek...csak még egy kicsit várj kérlek!

Így el lehet kezdeni, de mélyen magunkba kell nyúlni, hogy a mondat folytatható legyen!

Csakis akkor kérjünk időt, ha tudjuk, érezzük magunkban azt az erőt és kitartást ami ahhoz kell, hogy a letelt idő után őszintén, érdekmentesen tudjuk odaadni magunkat a másiknak, és megengedjük neki, hogy közeledjen!

Aki nem érzi, hogy az idő alatt fejlődhet, megérhet a feladatra, hogy valakivel kapcsolatban legyen, az ne kérjen se időt, se türelmet, hanem mondja meg őszintén a frankót, még akkor is ha értetlenséggel találkozik...tegye meg azt a szívességet, hogy szakít azzal, aki közelíteni próbált!

Vállalja azt a feladatot, hogy még dolgozik magán, még fejleszti magát, hogy párkapcsolatra alkalmas legyen!

De mindezt már egyedül kell megtenni és nem időt kérve!