Amikor egy olyan szakítást élünk át, amiben nem mi voltunk a kezdeményezőek, akkor előfordul, hogy nem értjük az okokat, amik odavezettek, hogy kenyértörésre kerül sor...

Nem értjük az indokait, nem értjük, hogy miért nem javítottuk meg, hogy miért nem hoztunk még több áldozatot egymásért, a kapcsolatért...

Nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk sem megérteni, sem elfogadni azt a tényt, hogy ő már nem szeret...keressük a magyarázatot arra, hogy ha valóban szeretett

"akkor miért nem akarja tovább folytatni minden nehézség ellenére?"

Amikor véget ér egy kapcsolat, akkor leválunk, le kell válni egy kapcsolódási pontról, ott kell hagyni valamit és valakit...

Ott kell hagyni az érzést...mindent amit adtunk, és mindent amit kaptunk.

Ha tovább hordozzuk magunkban azt amit a kapcsolat nyújtott, akkor megnehezítjük az elengedést és jóval nehezebb lesz lezárnunk, azt aminek már amúgy is vége, csak még mi magunk nem érezzük, mert még nagyin is jelenidejű...ami azért lehetséges még mindig kattogunk rajta és keressük az okokat...nem tudunk kiszállni a mókuskerékből...nem tudunk leszállni a döglött lóról.

Amikor a másik már meghozta az ő szabad akaratából származó döntést vagy a szíve másfelé húzza, akkor mi csak azt tehetnénk, hogy engedjük elmenni.

Tehetnénk ha tudnánk azt tenni, amit a józan ész parancsol...de egy jó darabig nem tesszük, mert az eszünket és annak a tanácsait nem halljuk meg, helyette a szívünkre és annak fájdalmaira koncentrálunk.

Ez jó is meg nem is...

Jó, mert ezzel csak bizonyítékát nyerjük annak, hogy érző lények vagyunk és valóban szeretjük az illetőt, valóban fontos volt számunkra...és így nem bennünk keresendő az okok forrása.

Nem jó, mert ha nem engedjük, hogy az eszünk döntsön és más belátásra kényszerítsen, akkor lelassul az elengedés és lezárás folyamata, meghosszabbodik a szenvedés ideje...

Amikor véget vetettek egy kapcsolatnak, amiben mi igencsak érdekeltek voltunk, vagyunk, akkor le kell zárni ahhoz, hogy utána újra teljes értékű életet élhessünk!

Amikor le kell válni egy kapcsolódásról, akkor vagy új kapcsolódási pontokat keresünk, vagy magunkba visszavonulva megsiratjuk, meggyászoljuk, eltemetjük a múltat és azzal őt is eltesszük az emlékeink közé.

Ha kényszerből kell valamit lezárni, valakit elengedni (mert mást úgysem tehetünk), akkor nehéz a folytatás!

Nehéz úgy tovább élni, hogy ő már nagy valószínűséggel nincs benne a következő részben...

Nehéz tovább írni életünk könyvét, nehéz belőle kihagyni azt aki még az érzéseinkben nagyon is ott van.

Mit tesz olyankor az ember, ha váltania kell...váltania azért, hogy meg ne őrüljön, vagy el ne eméssze magát a bánatban, az őrlődésben?

Ha tudunk nagyon tudatosan élni, és belátjuk, hogy az a rétes bizony nagyon is szétszakadt már, nem volt tovább nyújtható, akkor sikerülni fog elengedni és letudjuk zárni azt a kapcsolatot, nem fogunk újra és újra visszafordulni, nem fogjuk nap mint várni, hogy talán hív, hogy talán ír, talán keres majd...

Ha sikerült elengednünk, akkor új életet kezdve megalapozzuk újra a saját jövőnket, méghozzá csak egyes szám egyes személyben és előkerül az ÉN fontossága.

Csak az számít, hogy nekem mi a jó, mi az ami örömteli pillanatokkal tölt el?

Ilyenkor előkerülnek a régi, kedvenc időtöltések, levesszük a régóta elolvasásra váró könyveket, végre megvalósítjuk azt az utazást, amit régóta tervezünk...

És valóban JÓL vagyunk!

Jól vagyunk, mert érezzük a szabadság illatát, és érezzük, hogy ez most így ahogy van TÖKÉLETES és jobb nem is lehetne.

De...

Amikor a szívünk leragadt abban az érzelmi állapotban ami neki köszönhetően született, akkor ő lesz akit keressük, ő lesz akit várunk, ő lesz továbbra is minden gondolatunk...jelen idejű az érzés, mert nem zártuk le.

Amikor nem tudjuk, mert még mindig nem akarjuk lezárni, akkor is előkerülnek régi kedvteléseink, esetleg új hobbik, utazni is fogunk...

De valójában ez mind csak arra szolgál, arra jó, hogy valamivel elüssük azt az időt, ami felszabadult, ami hirtelen ránk szakadt és nekünk, egyedül kell kitölteni...

Így ez a sok dolog együtt nem több mint figyelem elterelés.

Csak a figyelmünket akarjuk másfelé irányítani, azért, hogy ne ő legyen ott mindig a fejünkben...

Más ingerforrások után nézünk, amikkel igyekszünk minél több időt eltölteni, hogy eszünkbe se jusson ő...

De valójában azt reméljük, azt várjuk, hogy megtudja azt, hogy mi éppen mit csinálunk, hol vagyunk, hogy vagyunk, merre járunk...és előbb-utóbb valami visszajelzést küldjön felénk, hogy de klassz az amit csinálsz...

Ezekkel az időtöltéseinkkel semmi mást nem is akarunk elérni, csak azt, hogy az ő figyelmét felkeltsük, és a neki való megfelelést erősítsük meg...közben egyre jobban aláássuk a magunk értékelését, egyre jobban a megfelelési kényszerünk áldozatává válunk...

Lefogyunk, hogy még jobban nézzünk ki...sportolunk mint egy megszállott, hogy elismerje a teljesítményünket...kirándulunk, jövünk-megyünk egyfolytában, hogy gratuláljon a szép helyekért...és közben mást sem csinálunk csak menekülünk.

Menekülünk a lezáratlan múlt elől menekülünk attól a legfontosabb teendőtől, hogy véglegesítsük az új állapotot, hogy magunknak is elismerjük, hogy egyedülálló lett az állapotunk.

Menekülés helyett meg kell állni, be kell húzni a kéziféket és fel kell dolgozni mindazt ami arra vár, le kell zárni mindazt ami már a múlt de mi még nem hagytuk, hogy azzá váljon!

Ha elfogadtuk és megértettük, hogy a hiba nem bennünk keresendő, nem mi voltunk sok(k) vagy kevés, nem voltunk azok aki miatt úgy történt, ahogy...akkor tudjuk csak megtenni azt a legfontosabb lépést, hogy elengedjük őt, hogy arra menjen amerre akar, amerre neki jó...ekkor tudjuk csak lezárni.

Ekkor tudjuk csak valójában úgy élni az életünket, hogy nem neki akarunk már megfelelni, nem az ő elismerését akarjuk kivívni, nem neki, hanem magunkért élünk!

Amikor

Valóban vége, akkor benned is vége, akkor már nem gondolat elterelés mindaz amit csinálsz, akkor már újra magadnak élsz, akkor már újra boldogsággal tölt el minden amit te magad értél el, akkor már nem várod, nem akarod, nem vágyod.

Amik megkérdőjelezhető, hogy

Valóban lezártad vagy csak eltereled a gondolataid? Addig még jelen van a múlt, jelen van belőle ő is.

Zárd le valóban azért, hogy élhess!