Mi is lehetne más egy emberben amit szeretünk, mint a jó tulajdonságai.

Ha valakit megszeretünk, akkor felfelé nézünk, büszkék vagyunk rá, örülünk ha ránézhetünk, ha melléállhatunk és együtt lehetünk vele.

Amikor valaki lelkileg jól van, lelkileg egész ember, nem várja el senkitől, hogy boldoggá tegye akkor van tartása, akkor sugárzik belőle az életerő...egy szóban összefoglalva, szeretetre méltó.

Hiszen ha valaki össze van szakadva, csalódástól fáj a szíve, össze van törve a lelke, vagy örök pesszimista, akkor ő igazából nem szerethető, csak szánalomra méltó, sajnálni való teremtmény...

Segíteni lehet azokon, akik valamilyen okoknál fogva lecsúsztak vagy szétestek, lehet és kell is őket felkarolni, istápolni...

De az nem egy párkapcsolat dolga, hogy valakit gyógyírként kezeljen.

Ha valakit a kapcsolatunk alatt csak sajnálunk, akkor az nem szerelem, csak felebaráti szeretet...

Ha valakit csak azért nem hagyunk ott mert sajnáljuk, akkor sem a szerelmi kötés az amit feloldunk vagy elszakítunk...

Ha nem szerelemből vagyunk együtt, akkor nem az embert szeretjük, hanem egy kapcsolatot.

Ha egy emberrel csak sajnálatból vagyunk együtt, akkor tulajdonképpen már halott a kapcsolat, még akkor is ha nem veszünk róla tudomást és csakis idő kérdése az, hogy "hivatalosan" is felbomlik.

Ha sajnálunk valakit otthagyni, akkor nem fogjuk neki azt nyújtani, mint amikor szerelmesek vagyunk, olyanok leszünk csak mint egy autó, aminek beragadt a kézifékje...nem fogunk 100%-ot nyújtani...de még 50-et sem...

Ezt előbb-utóbb természetesen ő is észre veszi és szóvá is teszi...

Ha szerelemmel szeretünk valakit, akkor viszont nem vonunk mg tőle semmit, nem sajnáljuk tőle a szerelmet, nem csak vegetálunk, hanem együtt szárnyalunk.

Ha valakit szerelemmel szeretünk, akkor csupa olyan dologgal, tulajdonsággal ruházzuk fel, ami még szebbé, még jobbá teszi...van amikor olyan dolgokat is látunk benne, ami nem is ő. Ez már a vakszerelem kategória.

Ha valakit szerelemmel szeretünk, akkor fölénk helyezzük, hiszen egyfolytában ő jár a fejünkben, nem magunkon gondolkodunk, azon pörög az agyunk, hogy mivel szerezhetünk neki örömöt, hogyan járhatunk a kedvében.

Ha valaki csak azért van velünk, hogy belénk kapaszkodva állva maradhasson, az előbb-utóbb fárasztó lesz, nem fogjuk bírni a terhet, elfáradunk tőle és a kapcsolattól.

Amikor szerelmet érzünk valaki iránt, akkor nem a mi saját érdekeinket tartjuk szem előtt, képesek vagyunk önfeláldozó üzemmódba váltani...sajnos néha túlzottan is, így mi magunk leszünk azok, akik lehúzzák a másikat és fárasztóak leszünk.

Csak akkor van egyensúly, ha senki nem támaszt olyan elvárásokat amik a másiknak terhet jelentenek.

Csak akkor leszünk egyenlő felek, ha nem a másiktól várjuk el azt, hogy felemeljen minket.

Ha lehúzzuk, visszatartjuk a párunkat, akkor ő azt nem fogja sokáig bírni, és mivel fentről néz le ránk, így nem is fog annyira becsülni mint kellene...

Váljunk egymás számára egyenlő partnerré, nőjünk fel egymáshoz, de úgy, hogy csak a magunk erejét használjuk fel és ne a másét!