Ugye milyen idegesítő az amikor egy találkozás végén vagy egy épp aktuális mosolyszünet kezdetén így köszön el tőlünk valaki!?

Nincs is annál rosszabb mint várni egy üzenetre vagy, hogy minden telefon csörrenésre összerándulunk és reméljük, hogy az ő nevét írja ki a kijelző...

Nem vall nemes lelkűségre és nagy őszinteségre vagy határozottságra ha valaki ennyit képes csak kinyögni, hogy "majd én hívlak"...

Ezzel a napnál is világosabban a tudomásunkra hozza, hogy mi magunk ne tegyünk semmit, ne is próbálkozzunk azzal, hogy bármilyen formában felvegyük vele a kapcsolatot.

Az a célja, hogy várakoztasson, éheztessen minket.

Nem köszön el, nem mondja a szemünkbe, hogy ennyi volt, nem teszi ki a mondat végére a pontot, csak ennyi, hogy majd hívlak...

Mégis mikor, mennyi idő elteltével és miért nem határozott idő múlva, mondjuk hétfőn vagy éppen csütörtökön?

Meddig kell rá várni, hogy vegye a fáradtságot és felhívjon vagy írjon pér sort amiben közli a mondandóját...

Ha van egyáltalán mit mondania.

De akinek csak annyira futja az erejéből, hogy ott hagyja a másikat a totális bizonytalanságban és örök várakozásban annak nincs jövőképe azzal, akit arra sem méltat, hogy megbeszélt idő múlva vagy időn belül keresse.

Aki nem mondja el őszintén, hogy mi a tény az csak játszik a másikkal ha várat magára azzal, hogy talán.

A majd az annyira bizonytalan idő meghatározás, hogy arra nem lehet alapozni. Véletlenül se számítsunk arra, hogy keresni fog.

Akkor sem lehet bocsánatos ha az első randi végszava a "majd hívlak"...ilyenkor nyugtázható, hogy nincs folytatás csak éppen a tisztelt randipartner nem képes velünk közölni a frankót, hogy ezért vagy azért nem jövünk be neki...

Soha senkinek nem harapták még le a fejét azért ha valakinek megmondta azt, hogy " bocsi de nem te vagy az akivel tudnék, szeretnék bármi nemű folytatást".

Ha pedig egy már meglévő párkapcsolatban odáig jutnak, hogy mondjuk egy mosolyszünettől várják a megmentést akkor sem lehet, szigorúan tilos úgy zárni a beszélgetést, hogy "majd hívlak"!

Nem lehet senkit ilyen bizonytalan módon ott hagyni és arra késztetni, hogy csak várjon tétlenül amíg mi magunk már lezártnak tekintjük a közös ügyet csak épp nem közöljük vele...

Aki nem zárja le ténylegesen a kapcsolatát az ott hagy valakit az örök készenlét, stresszes állapotában...ez nem helyén való.

Mikor hív majd, mikor ír végre és mitől-kitől függ az, hogy veszi-e a fáradtságot?

Mennyi és mennyi kérdés felmerül akkor amikor nem tudjuk, hogy meddig kell várni?

Ilyenkor a legjobb ha mi magunk szabjuk meg azt a határidőt ameddig szankció nélkül megteheti.

Nem szabad hagyni magunkat sem kihasználni, sem zsarolni, sem várakoztatni!
Nem szabad hagynia senkinek, hogy valakinek ott legyen mint egy "B" terv és visszaforduljon ha ott ahonnan majd hív mégsem úgy alakulnak a dolgai ahogy elképzelte.

Ha megy, akkor menjen végleg és ne is keressen, ne is hívjon, ne is írjon!

Nincs középút, ebben az esetben csak a teljesség fogadható el.

Teljes szívvel menjen vagy sehogy, teljes szívvel maradjon vagy sehogy!

Az nem elköszönés, hogy "majd írok, majd hívlak"!

Azzal csak egyet lehet elérni.

Létbizonytalanságot.

 Ne hagyjunk senkit benne ebben az állapotban, senki sem rabolhatja a másik idejét azzal, hogy várat magára!

Vannak bőven napok a naptárban, lenne miből választani.

Majd írok, majd hívlak...

Mikor?

Soha.