Egy kedves olvasóm feltett néhány kérdést amik úgy érzem sokunk fejében megfordultak már szakítás, csalódás után és egy új kapcsolat kialakulása előtt vagy annak kezdetén...

 Az ő levelének részlete, lényege:

"Férfi szemmel kérem segíts abban, hogy csalódás után újra talpon állva lehet önfeledt bizalom, hátra dőlés, beleélés egy kapcsolatban? Vagy csak óvatosan, finoman közelítve egymást..."

Neki megírt válaszaimat megosztom, hátha hasznára válik még rajta kívül valakinek...

Nagyon jó és örök kérdések  amiket feltettél.

Egy csalódás után nagyon nehéz újra talpra állni és teljes értékű életet élni, mert az ember amikor elhagyják, megcsalják, magára hagyják, akkor beleesik egy légüres térbe, ahol még levegő is csak alig jut neki és csak vergődik mint a partra vetett hal.
Amikor magunkra maradunk akkor egy számunkra abszolút idegen térbe kerülünk...nem találjuk a helyünket, elveszve érezzük magunkat, ami teljesen normális hiszen egy világ az ami éppen összedőlt, egy ember az aki porrá zúzta azt a jövőképet amit megálmodtunk, kitűztünk magunk elé és amit olyan nagyon szerettünk volna megélni.
Ha csalódással ér véget egy párkapcsolat akkor csalódtunk emberben, világban, hitben, életben...
Ezek után a legtöbb ember visszavonul a saját várába, ahol biztonságban érzi magát...először persze lezajlik egy önmarcangoló, önsajnáló folyamat, ami nem segít összerakni sem magunkat, sem a jövőnket de mégis szükséges ahhoz, hogy méltóképpen értékeljük azt a kapcsolatot ami épp szétesett és azt az embert is akiben csalódtunk...
Ha csalódunk valakiben, akkor a bizalmunkkal él vissza, pont azzal ami az egyik alap eleme minden normális párkapcsolatnak...hiába fogadtuk a bizalmunkba, hiába engedtük meg neki, hogy belakja magát a szívünkbe...csúnyán visszaélt vele.
Csalódás után teljes érthető ha az ember jóval óvatosabban nyílik meg újra bárkinek is, hiszen még él az emléke az előző bizalomba fogadás balul elsülésének...

Csak rajtunk múlik, hogy milyen mértékben lesz az új ember a bizalmasunk, a mi döntésünk, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz.
Ha már túltettük magunkat az előző csalódáson és tutira a helyére tettük még az emlékét is, akkor készen állunk arra, hogy új kapcsolatot alakítsunk ki.
Az önfeledt bizalom az csak rajtunk múlik, hogy ki lesz aki kiérdemli.
Nem kell és nem is szabad sietni és siettetni semmit!
Még akkor is kísérthet a legutóbbi ember és csalódás emléke is ha már benne vagyunk egy új kapcsolatban...ez nem baj.
Nem szabad sem lovasroham módjára belevágni egy újba!
Szépen lassan kell elindítani, szépen fokozatosan kell megismerkedni, szépen fokozatosan kell és lehet megnyílni egymásnak.
Nem szabad túl hamar túl nagy álmokat szőni! Magunkat se áltassuk azzal, hogy na majd ő aztán nagy ő lesz!
Ne terheljük se magunkat, se őt, se a kapcsolatot túl nagy elvárásokkal! Azzal csírájában megölhetjük a kialakulóban lévő kapcsolatot...

Tehát akármilyen is volt egy csalódás lehet és kell az önfeledt bizalom egy új felé! De nem mindenki és nem bárki felé, csak az arra érdemesnek.
Ezt valahogy megtudjuk menet közben...megérezzük. Mint azt is, hogy mi magunk milyen kapcsolatra vágyunk, illetve milyet engedhetünk meg magunknak...
Nem szabad túlzott védekezéssel elijeszteni senkit aki lehet, hogy pont az arra méltó ember lehetne aki a jövőnk boldogságát hozza el...
Hátradőlni csak úgy értelmezve lehet, hogy élvezzük, szeretjük a biztonságot amit ő ad, amit nyújt nekünk...

Lassan, lépésről-lépésre szabad és lehet csak új kapcsolatot kialakítani...
Nem túl lassan, hogy a másik türelme ne fogyjon el...de nem is rohanva, hogy ne érezzük terhesnek őt és mindazt amit ad...

Nagyjából ez a véleményem az újrakezdésről...
Nálam is így zajlott le az amikor újra tudtam, mertem nyitni és befogadni.


Csanád!