Hányszor és hányszor "kell" életünkben költözni...
Hányszor és hányszor szedjük össze a motyónkat, dobozoljuk be mindenünket és készülünk új helyre átvinni mindazt ami az addigi életünk volt...
Amikor már nem érezzük jól magunkat az addigi helyünkön akkor már tervezgetünk, álmokat szövünk egy új helyről ahol majd boldogabbak leszünk...
Ha kilakoltatnak mert nem kívánatos személyek lettünk akkor kényszerűségből villámpakolásra számíthatunk és csak futólag tudunk összecsomagolni, közben félünk, hogy valamit biztos ott felejtünk és majd vissza kell még menni, de az is lehet, hogy direkt ott hagyunk valamit, hogy legyen ürügy arra, hogy vissza mehessünk érte és csak még egyszer utoljára kigyönyörködhessük magunkat addigi otthonunk szépségében, hogy csak még egyszer utoljára érezhessük az illatát, hogy csak még egyszer utoljára érezhessük a miliőjét ...
Amikor elköltözünk akkor szépen bedobozolunk mindent ami hozzánk tartozik, ami az addigi életünk szerves részét képezte így a sok közös fotót, a sok emléktárgyat, még a hűtő mágneseket és mécsestartókat is amiket együtt vettünk még akkor amikor egymással, egymásban éltünk.
Új otthon nincs akkor és nem is lehet amikor kirakták a szűrünket, olyankor hajléktalanok leszünk és kivert kutya módjára tengetjük a napjainkat.
Sok idő eltelhet mire olyan hajlékot találunk ahol nemcsak jól érezzük magunkat hanem kifejezetten biztonságot nyújtó...
Mindaddig amíg nem érezzük magunkat jó helyen, amíg nem tudnak biztonságot adni, addig csak látogatók, esetleg ideiglenes albérlők lehetünk.
A rengeteg csomagunk várja a sorsát, a rengeteg emlék ott pihen egy kölcsön garázs vagy sötét, dohos pince mélyén...várja, hogy újra napfényt lásson...és újra leporolják őket és újra díszei lehessenek valakik életének, azoknak akik együtt vették és együtt gyönyörködtek bennük és együtt emlékeztek mosolyogva azokra a napokra amikor ott voltak azon a helyen ahol a képek készültek vagy ahol vették a souvenirt...
Amikor egy új otthon ajtajába érve megállunk a küszöbön és emlékeink felé fordulunk akkor megtorpanhatunk mert eszünkbe jut a sok szép régi emlék, feltör egy érzés, magával ragad a gondolat, hogy talán éppen most és éppen így áll valaki ott, az az ajtó előtt ami előtt még nem is olyan régen mi vártuk, hogy beléphessünk és ahonnan nem is olyan régen elköltöztünk...
Ha az emlékeinkbe kapaszkodunk és engedjük, hogy azok rabságában, a felcímkézett dobozaink között folytatódjon az életünk, illetve ne folytatódjon hanem visszaforduljon akkor nem haladunk előre egy tapodtat sem, akkor sosem lépjük át az új és talán még szebb, még otthonosabb hajlék küszöbét és sosem tudjuk meg, hogy mi az ami itt várhat ránk.
Ha a dohos és lehet, hogy már penészes dobozokat nyitogatjuk és a dísztárgyakat Aladdin módján simogatjuk akkor kiengedjük a szellemet és ránk tör az emlékezés ami nem visz ugyan előre egy lépést sem, de mégis szép érzések kerítenek hatalmukba...de meg is fertőzi a lelkünket ha a rothadásnak és oszlásnak indult fotók között turkálunk, akkor csak emlékezünk és elmélkedünk, de nem a valóságban élünk.
Ki kell válogatni a dobozokat még mielőtt új hajlékot keresnénk vagy még azelőtt, hogy valaki invitálására látogatóba mennénk!
Minden olyat amiben régi emlékek, régi érzések vannak elrejtve, azokat a kibontásuk helyett még egyszer körbe kell tekerni ragasztószalaggal úgy, hogy komoly akadály legyen a tartalmuk megtekintése, hogy kétszer is meggondoljuk azt, hogy bontsuk vagy ne!
Felesleges dolgainkat, gondjainkat, bajainkat is hagyjuk ott ahova valók, a pince legmélyére vagy a padlás egyik legrejtettebb zugába, ahol még csak nem is látjuk őket, ahol még véletlenül sem vonják majd magukra a tekintetünket, hogy még véletlenül se kotorásszunk bennük!
Felesleges túl sok dolgot magunkkal vinni az új helyre ahol befogadnak mert agyvérzést, szívrohamot vagy dühkitörést kap a szállásadó ha meglátja, hogy egy kamionnyi pakkal érkezünk.
Mindentől ami már csak múlt, ami már csak emlék meg kell szabadulni azelőtt, hogy bekopogtatunk egy új ajtón!
Ha új, napfényes, tiszta levegőjű otthont akarunk teremteni ami új érzésekkel kell, hogy ellásson bennünket akkor oda nem vihetjük fel a pincében rohadó vagy a padláson aszalódó dobozainkat...nem szennyezhetjük be, nem fertőzhetjük meg a levegőjét az elmúlás és melankólia hangulatával!
Egy új és szép otthonba nem való semmi ami nem pozitív érzésekkel tölti el az embert.
Csak napfény és csak ragyogás lehet az ami eláraszthatja.
Ha pedig ránk tör az emlékezés vágya...akkor olykor-olykor leballaghatunk a pincébe és kibonthatunk egy dobozt, hogy lássuk mi is van benne...aztán lehet itatni az egeret ami furcsán néz ránk a sarokból ahogy ott zokogunk...
Amikor már csak az új hajlék még szebbé tételén dolgozunk, amikor már csak az jár a fejünkben, az tölti ki a gondolatainkat, hogy is lehetne ez még jobb és csak jobb, akkor érezzük azt, hogy innen nem költözünk, hogy otthonra leltünk, hogy hazaértünk...
Aztán az élet majd igazolja vagy éppen cáfolja az érzésünket, hogy albérlet vagy öröklakás-e az ahova megérkeztünk...
De ha újra megyünk mert menni kell vagy akarunk akkor a régi dobozokat még véletlenül se pakoljuk már a teherautóra, azokat adjuk át az enyészetnek, hogy még kevesebb legyen a terhünk, még könnyebb legyen a jövőnk, hogy még szellősebb, tisztább lehessen az új ahova majd érkezünk!
