Vajon miért hallgat?
Miért nem piszkál, miért nem talál ki jobbnál jobb, érdekesnél érdekesebb dolgokat és őrültségnek tűnő ötleteket?
Miért nem olyan kommunikatív mint korábban?
Miért ez a fal, amit kettőnk közé emelt?
Amikor a nő hallgatásba burkolózik a párja elől, akkor már kifelé tart, akkor már olyan tervek fordulnak meg a fejében amiket nem akar a párja tudomására hozni
Amikor elhallgat akkor az már vihar előtti csend, egy vulkán erőgyűjtése ami hamarosan kitörni készül és abban nem lesz se köszönet, se hála...piroplasztik folyam módjára fog elsöpörni mindent és mindenkit az útjából...
Amikor a nő elhallgat akkor sem közömbös, akkor erőt gyűjt, erőt a folytatáshoz...de már nem azzal akivel közönybe süllyedt a kapcsolata... Az sem biztos, hogy más valakivel képzeli el az életét, csak annyi a bizonyos, hogy már nem azzal akivel van.
Amikor elhallgatnak az addig dörgő ágyúk, amik olykor-olykor piszkáltak, kritizáltak az nem fegyverszünet...a végső csapás van készülőben.
Amikor a már nem is kritizál minket akkor felvette a neki már mindegy milyenek vagyunk arcot és leveszi rólunk a kezét és nem is próbál már meg jobbá tenni...akkor már nem érdekli, hogy fessek vagyunk-e vagy éppen ápolatlanok és három napos borosta van-e rajtunk vagy sima arccal bújunk-e mellé...ha még egyáltalán odabújhatunk.
Amikor nem tervez, nem talál ki színes programokat, akkor már nincs jövőképe, velünk kapcsolatban nincs olyan dolog ami feldobná és lázba hozná...akkor már érdektelenné vált.
Amikor elhallgatnak a fegyverek, akkor nem a muníció fogyott el...csak éppen levegőt vesz.
Amikor már nem beszélgetni akar velünk csak szexelni, akkor már csak a teste az amit odaad, csak az az amit odadob magából az éhes kutyának, akkor már többet nem érdemlünk csak egy darab hús az amin rágódhatunk...akkor a lelke már máshol jár.
Amikor az addig tajtékzó óceán hullámai kisimulnak, akkor nem ült el, nem ért véget a vihar... csak visszafelé mennek a hullámok ,mint cunami előtt, hogy aztán teljes erővel dobhassa be magát amikor újra visszatér...akkor aztán nincs menekvés még annak sem aki úszni tud.
Majdnem mindegy, hogy veszekszi-e vagy kritizál éppen, majdnem mindegy, hogy a lelkünket is simogatóan beszél-e hozzánk...
A lényeg, hogy foglalkozzon velünk, foglalkoztassa mindaz ami velünk történik, érdekelje, hozza lázba minden ami-aki vagyunk.
Ha már nem jön ki búcsúcsókot adni reggel akkor már nem fog se jó utat kívánni, akkor már nem hagyja el a száját a "vigyázz magadra" , akkor már nem érdekli, hogy egy darabban övünk-e haza...
Amikor a nő hallgat, akkor akár csomagolhatjuk a motyónkat, szedhetjük a sátorfánkat...
Amikor már nem beszél, akkor már nagy a baj...akkor már nem akarja, hogy megértsük, nem akarja, hogy vele legyünk...
Mindezek ellenére a nő sokáig, olykor túl sokáig képes hallgatni, túl sokáig hordozza magában azt a sok érzést amit tőlünk kapott vagy miattunk kell elviselnie...mert szeret annak ellenére, hogy a hallgatásba menekült előlünk.
Amikor elhallgat a nő, akkor már nincs mit mondania számunkra...nincs semmi amit szíves-örömest velünk megosztana...
Amikor elhallgat a nő az a kapcsolat végének az egyik legbiztosabb jele...akkor már hátat fordított nekünk...akkor már más irányok és útvonalak után kutat...máshova, esetleg másfelé irányítja a figyelmét...
