Életünk olyan mint egy kirakós játék.
Születésünktől kezdve rakosgatjuk a darabokat,építgetjük önmagunkat...
Sok-sok darabból álló kép az ami kialakul.
Rajta van énünk teljes valóságában,benne van szívünk-lelkünk,minden ami nem látható.
Mindenkinek van egy képe amit kirakott magának,magáról.
Ez a kép bővíthető,szétszedhető,újra és újra kirakható,a darabjai nem csak ugyanoda rakhatók vissza.
A te képed és az én képem ha találkozik,akkor összekeverjük darabjainkat és összerakjuk újra,kicsit másképpen mint azelőtt,hogy megismertük volna egymást...
Kicsit másképpen mert a két képből lett egy nagyobb,szebb,fényesebb,boldogabb...
A te képed és az én képem egyet alkot,te is rajta vagy és én is...
A te terveid vágyaid is benne vannak és az enyémek is...
Szépen rakjuk hozzá az új darabokat a szebbnél szebb élményeket és érzéseket,a közösen átélt meghitt pillanatokat...
Egyszer csak tornádó támad és a szélrózsa minden irányába juttatva szétszedi,sok ezernyi darabjaira bontja azt amit felépítettünk,amit kiraktunk annak reményében,hogy ez a kép csak akkor és csak úgy változik ha hozzárakunk új és csak szép alkotó elemeket...
Szétszedi,bemocskolja,beszennyezi,megbecsteleníti két ember közös munkáját...
Örökre elveszettnek hisszük a darabjait...
A világűr sok csillagjában látjuk meg a részeinket,a lehullott falevelekben fedezzük fel darabjainkat,a ránk szálló hópelyhekben véljük érzéseinket újra felfedezni...
Szörnyű vihar volt amit átéltünk,ami szétszedett egy puzzle képet...
Egyszer csak elkezdjük keresgélni a darabkákat...
Keressük mindenhol,kutatjuk földön,vízen,levegőben...
Keressük de nem találjuk meg minden kis elemét...
Amit megtalálunk azt elkezdjük újra összerakni de valahogy nem akar sikerülni.
Hogyan is sikerülhetne,hiszen csak olyan alkatrészek kerülnek amiket már egyszer valamikor kiraktunk,felépítettünk magunknak,magunkról...
Azok a darabok eltűntek a forgószélben amiket más hozott,más rakott hozzá...
Nincsenek,örökre elvesztek...pontosabban máshol rakja össze,más kirakójába illesztgeti...
Hiányos de mégis egész képet kapunk a végén.
Széthullott az ami közös volt,szétesett,atomjaira hullott a bővítmény...
Hiányos de mégis egész lesz az amit sikerült újra összerakni...
Hiányos mert már nincs rajta Ő,de ott van újra valaki,aki szétesett,akit apró darabokból sikerült újra kirakni.
Az a valaki aki újra egész és ép az nem más mint mi magunk.
Nem keretezzük be a képet,hagyunk újra helyett annak,hogy valaki hozzá rakja saját kis darabkáit,megadjuk a lehetőségét annak,hogy mellénk illessze,a mieinkkel összekeverje a saját puzzle játékát.
Ez a kép még szebb,még jobb,még fényesebb,még nagyobb lesz és csak nő,egyre nő :-)
Darabjait jó erősen illesztjük össze miket a szeretet össze is fog tartani.
Jöhet szélvihar,de nem tesz kárt benne,jöhet cunami nem mossa el.
A puzzle immáron újra közös,mindenki építi és rak hozzá