Elengedtelek...

Két ember amikor egy ideje szereti egymást,egy idő óta együtt van jóban rosszban,akkor az már komoly kapcsolódás.
Rákapcsolódnak,ráhangolódnak egymás testére-lelkére,szinte összefonódnak és egyet alkotnak.
Boldogan élnek amíg meg halnak :-)
Itt véget is érhetne a történet ha nincs komplikáció...de van,így nincs happy end...
Sokféle dolog az ami egy kapcsolatot szétválaszthat.
Ezek lehetnek válás,halál,utazás,költözés,gyermek kirepülése...
Bármelyik is következzen be elszomorodik az ember ha ő a megszenvedője a történetnek.
Bizonyos idő után már úgy érezzük,hogy a párunk,szerelmünk az életünk szerves részét képezi,hozzánk tartozik.
A baj akkor van,amikor egy kapcsolat valamelyik tagja kilép a közösségből úgy,hogy azt csak ő akarja.
Nagy baj akkor van amikor ez egy párkapcsolat szétbomlásával jár.
Ő megy,én maradok.
De,hogy maradok?
Ilyenkor az ember úgy érzi mintha egy végtagját amputálták volna,mintha egy szervét kitépték volna.
A teljes önmegsemmisülés szélén áll,hajszálnyira a szakadéktól,ahonnan nincs visszaút,csak zuhanás...
Ez mindazért van,mert túlságosan el lehet veszni egy kapcsolatban,eltűnik az "ÉN" fogalma,megszűnik az ego,nem egyéniségek vagyunk,hanem csak bizonyos mértékben eszközök.
Amikor elmegy valaki az életünkből akit szerettünk,akit tiszteltünk,akit istenítettünk,mégpedig magunknál is jobban,akkor úgy érezzük,hogy vége,hogy nincs tovább.
Mindent elvitt,magával ragadott ami szép volt és boldogságot nyújtott nekünk.
Lesújtva fekszünk a mocsárban,ahova zuhantunk utána...
De rá kell jönni arra,hogy az élet nem állt meg,nem állhat meg!
Hiszen életben maradtunk,még ha hiányosnak is érezzük magunkat de élünk :-)
Rá kell jönni,hogy ő előtte is éltünk,ő előtte is voltunk boldogok,talán ő előtte még szerelmesek is lehettünk.
Ha valaki megy mert mennie kell,mert az ő útja nem a miénk,a miénk pedig nem az övé.akkor csak egyet tehetünk...
El kell engedni,útjára kell bocsájtani!
El kell fogadni a döntését,el kell látni útravalóval,el kell búcsúzni tőle és menjen ha menni akar!
Nem birtokolhatjuk,nem uralhatjuk,hiszen ő is egy érző ember,ugyanúgy mint mi...
Rohadt szar lesz utána az élet,rohadt nagy űr marad utána,de a sebek beforrnak,begyógyulnak,a fájó emlékek megszépülnek:
Nem maradhatunk életünk végéig gyászruhában,az ember nem boldogtalanságra lett megalkotva.
Őt el kell engedni,nem zárhatjuk kalitkába mint egy kanárit,aki ugyan a miénk,akiben ideig-óráig gyönyörködhetünk...de ő akkor csak rab lesz,mi börtönőrök,sőt csuklyás hóhérok,mert az életet vesszük el tőle ha nem engedjük repülni...
Amikor elmegy,kirepül,akkor majd sírunk...sírunk mert fáj...
Sírunk mert egyedül maradunk...sírunk mert sajnáljuk magunkat.
Egyszer viszont elapadnak a könnycsatornák és ráeszmélünk,hogy nem is olyan elviselhetetlen már nélküle.
Felvesszük újra az élet ritmusát,a saját életünk ritmusát és elindulunk.
Megkönnyebbült szívvel és lélekkel,hiszen csak jót tettünk,nem ártottunk senkinek.
Elengedtük azt aki menni akart.
Eszünkbe jut,olyankor mosolygunk :-)
Halljuk a hangját,ahogy megköszöni.
Mi csak elcsukló hangon tudunk válaszolni...
-Repülj!
Elengedtelek.