Miért van ma több magányos, egyedülálló ember mint bármikor korábban?

Elrohanunk egymás mellett, magunkba zárkózva élünk.

Nem vesszük észre a másikat, nem látjuk meg azokat a jeleket, amiket valaki, mint egy rádióadó küld felénk, szemlesütve, magunk elé bámulva közlekedünk, nem látunk tovább az orrunknál...

Félünk észrevenni, meglátni, meghallani a másikat, mert tartunk attól, hogy újra csak csalódásban lesz részünk, ha egyszer vége lesz.

De miért baj az, hogy ha valakivel megismerkedünk nem életre szóló kapcsolatunk lesz vele?

Ha a társadalmi elvárásokat vesszük alapul, akkor baj...

Ha magunkat helyezzük előtérbe, akkor semmi problémát nem okozhat.

Egyedül nem ugyanolyan szép az élet mint valakinek az oldalán?

Nem marad le semmiről az, aki egyedül is teljes értékű életet él, nem marad ki semmilyen buliból senki, aki egyedül is teljes mértékben jól érzi magát?

Ha viszont olyan nagyon jó egyedül élni, akkor miért vágyik társra még az is, aki a megtestesült boldogság annak ellenére, hogy egyedül eszi meg, amit főzött?

Mert adni akarunk magunkból, mert tudunk adni magunkból.

Aki nem lát, nem hall, az nem fogja észrevenni sem a bókokat, sem a kacér, csábító mosolyokat, sem a hívogató pillantásokat.

Adni is csak az tud, akinek van már miből, és van mit!

Legyünk résen, lássunk, halljunk!

Állítsuk be az adóvevőnket, nyissuk meg magunkat, hogy befogadóvá válhassunk!

Ne féljünk sem az adástól, sem attól, hogy valaki adni akar!