Csak addig és csak akkor várjunk, amíg nem vagyunk készen arra, hogy új ember lépjen az életünkbe.

Ezt mi magunk késleltethetjük is, de segíthetjük is.

Amíg csak a hiány érzésével foglalkozunk, akkor még nem vagyunk alkalmasak arra, hogy zöld jelzést adjunk új embernek vagy kapcsolatnak, mert még az iránt táplálunk pozitív érzéseket, aki már csak múltidő.

Ha viszont már jól érezzük magunkat és nem a múltban szerzett sebeinket nyalogatjuk, akkor nincs mire és nincs miért tovább várnunk, igent kell mondanunk egy esetleges közeledési kísérletre, amire úgy kell tekintenünk mint egy lehetőségre, egy új örömforrásra!

Nem szabad magunkat túl sokáig benne hagyni abban az állapotban, hogy csak a múlt emlékeit idézzük fel és nézzük újra és újra, merjünk a jelenben élni és élvezni mindazt, amit csak akkor ad meg, ha hagyjuk!

Várakoztatni sem szabad túl sokáig.

Ha valaki próbálkozik, közeledik, ismerkedni szeretne, akkor szeretné ha belátható időn belül előre jusson vele a történetünk.

Ha hosszabb ideig visszautasítjuk, kikosarazzuk, akkor belefárad a törekvésbe, és feladja, megunja az egészet, oda fog menni, ahol nem találkozik falakkal.

Persze kell egy kicsit várakoztatni, ami arra értendő, hogy nem adunk meg neki mindent, amit egy kapcsolat és egy személy megadhat, de nem arra, hogy nem teszünk meg semmit érte és a kapcsolatért!

Ha túl hamar engedjük be a házunkba az sem jó, de ha túl sokáig csak az előszobánkat látja az is hibaként róható fel nekünk.

Tehát kell is meg nem is, de se túl kevés, se túl sok ideig várakoztassuk!