Sokan megtapasztaltátok már a szakítást, elhagyást, hiszen az életünk másról sem szók, mint lezárásról, elengedésről és újrakezdésből.

Az életünk során simán le tudunk zárni olyan szakaszokat, amik addig az életünk szerves részét képezték, tudunk óvodából iskolába menni, onnan tovább egy olyan intézménybe, ahol gyarapíthatjuk a tudásunkat. Fiatalabb korunkban egy kapcsolat véget érése sem jelenti a világ végét, sírunk egy pár napig-hétig, esetleg jól berúgunk és többet nem is foglalkozunk vele...

Mi, felnőttek vagyunk a legjobban képesek arra, hogy túldramatizáljuk a történetet, nagyobb hangsúlyt adunk kis dolgoknak is, nem váltunk, amikor már régen kellene, maradunk, amikor már régen útra kellett volna kelni.

Fáj, amikor már nem kellene, emlékezünk, amikor már régen új élményeket kellene gyűjteni.

Mi fáj és miért?

Természetes reakció egy kapcsolat után a fájdalom, de mi magunk vagyunk azok, akik azt túl lihegik.

Ha elment, akkor azért ment mert mennie kellet.

Ez az, amit nem tudunk elfogadni, megemészteni, és ez miatt nem tudunk továbblépni. Hagyjuk, hogy a fájdalom töltse ki az érzékeinket, és utat engedünk neki, hogy az egész életünket uralja.

Pedig nem kellene.

Szenvedés helyett csak el kellene fogadni a tényt, a megváltoztathatatlant és új utakra kellene lépni!

És, hogy miért fáj?

Mert csalódtunk, túl nagyot álmodtunk vele kapcsolatban, túl sokat képzeltünk bele és vártunk el tőle.

Amikor ő elmegy, akkor ezek az álmok azok, amik szertefoszlanak, a vágyaink azok, amik nem valósultak meg.

Egy világot látunk a szemeink előtt megsemmisülni, amit együtt építhettünk volna fel.

Azért is maradunk túl sokáig a fájdalomban, mert neki túl nagy jelentőséget tulajdonítottunk, felruháztuk őt olyan tulajdonságokkal, amik rá nem is jellemzőek, túl nagyra értékeltük.

Pedig ő nem is nagy, még csak nem is jelentős...

Mi voltunk azok, akik naggyá tették, mert annak akartuk látni, hogy a nagy álmainkhoz illő legyen és elég erős azok megvalósításához.

Nem ő volt nagy, csak az álom, ami a mi képzeletünkben született.

Ha pedig köddé válik, az álmainkat is veszni hisszük.

Pedig sem ő, sem más nem felel a mi álmainkért, azokat nekünk kell megálmodni is és megvalósítani is!

Ne kössünk személyekhez túlzott, álomszerű jövőképet, mert akkor nem a jövőnkre, hanem csak őrá fogunk koncentrálni, miközben már nem is látjuk hova tartunk, mert szemellenzőt viselünk, ami nagyon is korlátozza a látómezőnket és beszűkíti a világunkat.

Benne látjuk a céljainkat, tőle tesszük függővé azok megvalósulását, tőle tesszük függővé minden boldogságunkat.

Ha pedig ő nincs, mert nem lehet mellettünk, akkor ezek miatt joggal érezzük azt, hogy eljött a világvége.