Sokan, sokféle módon éljük túl a szakítást, ahányan vagyunk, annyiféle tuti módszert ismerünk a szakítás túlélésére, és arra, hogy miként kezdjünk bele az új életbe.

Egyben azonban megegyezik mindegyik eljárás...ha erőltetve, kényszeredetten hajtjuk végre, sikertelenségre, boldogtalanságra számíthatunk.

Valahol el kell kezdeni az egész folyamatot, aminek a kiinduló pontját nekünk kell meghatározni, nekünk kell érezni azt, amikor már képesek vagyunk úgy ismerkedni, hogy számunkra a találkozás és a vele töltött idő örömteli legyen.

Nem előre kell meghatározni, hogy mondjuk három hónap múlva felrakjuk magunkat egy társkereső oldalra és keményen elkezdünk csajozni, illetve pasizni! Ez nem fog menni, de keményen meg kell dolgozni azért, hogy ne maradjunk örökre de túl sokáig se bele ragadva egy olyan érzelmi állapotban, amire már leginkább az jellemző, hogy időhúzás!

Első és legfontosabb lépés az, hogy legyen helye az életünkben egy új embernek!

Amíg nem tudjuk illő módon fogadni, amíg nem tudjuk jelképesen se leültetni magunk mellé, hogy bemutatkozhasson, addig ő nem fog egy lépéssel sem közelebb jutni hozzánk!

Mindenekelőtt helyett kell neki csinálni!

Ez egy elég tudatos lépés, mert a józan eszünkkel döntöttünk úgy, hogy végre cselekszünk, hiszen tudjuk, hogy amíg nem jöhet, addig nem is fog.

Legyen rá időnk, energiánk, legyen hozzá elég akaratunk és minden tettünk arra irányuljon, hogy teszünk valamit az ügy érdekében!

Ha nincs még elég időnk, akkor annyira fog csak közel kerülni, amennyire mi megengedjük és annyi időt fog ránk szánni amennyit hagyunk neki,

Ha nem engedjük, hogy tovább maradjon, akkor ő ezt idő előtt megunhatja és olyan irányba fordulhat, ahol több jut neki és nem kerül teljesen háttérbe.

Természetesen előfordulhat olyan is, hogy ha keresztre feszítenek, akkor sem megy az, hogy időt fordítsunk egy olyan dologra, amit szeretnénk elérni, pld ismerkedésre, magánéletre.

Ha ez az aktuális életmódunk, akkor fogadjuk el, és ne erőlködjünk feleslegesen azon, hogy legyen valaki az életünkben, akihez hozzábújhatunk! Mert csak felesleges elvárásokat támasztunk neki is és magunknak is.

Őt siettetjük, hogy jöjjön már, magunkat pedig az őrületbe kergetjük, mert mennénk, de nem tudunk...

Elvárás, frusztráció...ezeket éljük át, ha olyanba vágunk bele, aminek még semmi keresnivalója nincs az életünkben.

Ha azt szeretnénk, hogy valaki legyen az életünkben, helyet kell neki teremteni!

Ezt a lelkünkben és a valóságban is alkalmazni kell!

Éreztetni kell vele, hogy ő olyan fontos számunkra, hogy időt fordítunk rá, megoldjuk, hogy kellő és illő módon találkozzunk, megoldjuk, hogy ne csak két hetente legyen szabad esténk, tudassuk vele, hogy ő már fontosabb mint a múlt!

Gyakorlatban pedig:

Ha vendégségbe jön, legyen szabad szék, amire leülhet, legyen törülközője, amibe csak ő törülközik, legyen fogkeféje, amit neki vettünk és legyen kedvére való párna, kicsi vagy nagy, olyan amit szeret!

Tudom, hogy ezek apróságok és természetesnek tűnő dolgok, de életbe vágóan fontosak lehetnek annak, aki éppen csak nyitogatja azt az ajtót, amin át hozzánk fog jutni. De csak akkor, ha biztonságban, békében és főleg otthonosan érzi majd magát!

Lássa, érezze azt, hogy van hely a számára is és neki is terítettek!

Legyen helye, hogy legyen kedve!