Az életünk folyamán sokszor megtörténhet velünk, hogy egy örök életűnek tűnő párkapcsolatunk megszakad, véget ér, mégpedig úgy, hogy mi a legkevésbé sem szerettük volna, hogy így történjen.

Az emberek nagy többsége nem él meg sok csalódást, juthat ugyan neki is pár pofon az sorstól, de nem sok.

Vannak olyanok, akik egyik kapcsolatukat temetik el a másik után, egyik csalódásból a másikba jutnak.

Akinek csak pár nagy csalódás jut részül az éppen úgy padlóra kerül, mint az, aki sokat átélt.

Aki nem csalódik sokszor azokat lehet, hogy jobban megviseli egy párkapcsolatának a vége, mert egyszerűen nem szokott hozzá, hogy olyan mértékben változtatni tudjon az életén, hogy abba egy új személy is beleférjen.

Ők, a hosszú évek alatt már annyira beleélték magukat abba a szerepbe, amiben éltek, hogy ha abból kizökkennek, az keményen megviseli őket és nehezen tudnak újra a felszínre úszni a rájuk zúdult szökőárból.

Aki viszont szám szerint több csalódáson van túl, az jó esetben könnyebben kezeli a szakítást, mert több lehetősége volt rá, hogy tanuljon, hogy megismerje magát és tisztában legyen a lelki reakcióival. Ennek ellenére ő is úgy érzi egy szerelmes kapcsolat után, hogy már megint itt a világvége, de ha megtartja a józan eszét, akkor azt is tisztán tudja, hogy nem tart örökké a fájdalom, tudja majd alkalmazni a korább tapasztalataiból gyűjtött tudást és nem kerül örökre padlóra.

Túl sokszor elengedni, fárasztó is lelkileg roncsoló is lehet, hiszen az embert minden szakítás megvisel, akármelyik oldalon is álljon. Ez a természetes, mert egy olyan változást hoz, ami kizökkent bennünket a megszokott kerékvágásból és mire visszatalálunk a régi útra, sok energiánkat felemésztjük.

Túl sokszor összeomlani, az veszélyes is lehet, mert félő, hogy egyszer örökre a romok alatt maradunk, és nem lesz már erőnk kimászni a törmelék halom alól, így csak egy lelkileg roncs emberként éljük a hátralévő életünket.

Aki viszont mindig és mindenhol újra tudta építeni a saját palotáját, ami véletlenül sem vár, az elpusztíthatatlan és lelkileg annyira megerősödött, hogy jöhet akármilyen érzelmi vihar, akármilyen csapás, nem fog túl sokáig benne ragadni, mert tudja, hogy minden, így a rossz állapotok sem állandóak.

Bízik magában, hogy lesz ereje újra rakni a falakat, van magába vetett hite, hogy az új palota csak jobb lehet és szebb mint az, ami nem is olyan régen összeomlott és csak az alapok meg a kőkupac árulkodott arról, hogy itt valaha egy díszes építmény állt.

Mindenkinek el kell sajátítania azt a képességet, hogy akármi is történjen, tudni kell életben maradni, tudni kell felállni és akárhonnan újra elindulni!

Tudni kell, hogy mikor van itt az ideje a gyásznak, fel kell ismerni azt az időtartamot, amikor már nem szabad, és elég volt.

Tudni kell azt, hogy meddig szabad várni és mikortól továbblépni.

Tudni kell azt, hogy magunkra mindig és minden körülmények között számíthatunk!

Nem lehet elég sokszor elengedni, nem lehet elég sokszor összeomlani, mindig tudni kell magunkat újjáépíteni!